Távolban már izzik az ég alja,
a hajnal hűvös fattya heverészik rajta,
majd feláll, s mintha vért rázna magáról,
vörös fény csorog a vízre a part menti fákról.
Körülöttem csend, mely kopott szürke,
de mielőtt a folyó tengernek feszülne,
beledobálok ezernyi rossz álmot,
feltámadó széltől csaholó hullámok.
Nem tudom mi hoz ide minden este,
talán a szívem itt jobban pihenne,
jó üldögélni a nyárillatú fűben,
szeretetet szórni szinte együgyűen.
De kinek, e magamfajta átok,
nem kell visszaadni, a semmire vágyok,
megszoktam, hogy folyton belém rúgnak,
most esők simogatnak, ám volt, amikor szúrtak.
Lassan árnyékom lesz, hallom motoszkálni,
a Nap keltét meg akarom várni,
égesse ki szemem, ne lássalak többé,
hogy sötétben élve váljak gyűlöletté.
