Talán mennem kellett volna,
vonatkerekek sikolyán lógva,
hallgatni végre szabadon,
hogy fülemben száz húsőrlőmalom
zokogja: szabadság.
Azt hittem, nincs Hazám,
hevertem a zúzott kövek érdes sóhaján,
és a töltésoldalon, konok futóhomok
sorsomon, siratta gyökerét
néhány akác.
Messze, messze felgyulladt a rét,
az alkony égette utolsó lapát szenét,
vörös salakja olvadt a tájra,
amíg a holnap rácsorgott a mára,
vártam a végtelent.
Lassan átölelt a föld,
úgy tündökölt az ég minden köve,
maréknyi sanda fényben játszott,
majd felparázslott a távol két bolond szeme.
2025 május, harmadik díj