Kányádi Sándor emlékére
Hogy kérdésedre, az igent válaszolnám,
hogy nem adom fel, és gondolok a gondra;
lecsupaszítva fekve, a forgácsok gyolcsán,
hogy minden a becsületemre legyen mondva.
Hogy átlépve a bajomon, a gondomon,
az egész világot a magaménak akarom;
Veled sétálva együtt, a tavaszodó dombokon,
oldozva el, az éjszakába feneklő kajakom.
Hogy nem gondolok bánatra, se esőre,
a kezdeményezést, magamhoz ragadva;
míg a vágyam, eget és földet is benőne,
nem hallgatva, csak marasztaló szavadra.
Hogy a légváram, erős, igazi épület,
melyből még a csillagokat is elérem;
nem maradva árván, nem maradva nélküled,
szerelmemet fölmutatva fél tenyéren.
Hogy az öröm lehet csak, mi rajtam segít,
hogy feltámadott vagyok, egy újszülött;
elfeledve, hogy bennem az Isten se hitt,
amíg a másvilággal szembefeszülök.
Hogy nem is gondolkodok, nem is henyélek,
tartva kézbe akaratomat, és erőmet;
hogy ne legyen kérdés: birtokba vegyél-e,
úgy etetve meg, akár az éhezőket.
Hogy érzem erejét, a tavaszi illatnak,
merülve el benned, akár a tengerben;
míg a szemeidben fel, könnyek csillannak,
elsuttogva Neked, mit eddig nem mertem.
Hogy örömre gyújt a felzengő kikelet,
hogy lélegzetem, szeretőmként hallgatod;
olvasztva fel szívemről az ős hideget,
és a bajszomról, a megkötött harmatot.
Hogy meg, szentül vallom, és szentül ígérem,
nézve, hogy csillagom milyen fényes és sárga;
feledve vérszomjam, és ódaigényem,
vetve bele magam, a váratlanságba.
Mint aki nem bánkódik, és nem sír tovább,
nem is tudva, mért menekülök, mért futok;
hogy mellettem, nem magányosak a cirbolyák,
hogy mellettem, nem magányosak a cédrusok.
