Várni nagyon tudok. Talán akkor fejlesztettem tökélyre, amikor kislányként vártam az apámat. Fura ez, mert kizárólag egyetlen olyan emlékem van, hogy állok egy keszthelyi erkélyen és várom, aztán nem jön és én tudom, hogy elárult, hiszen megígérte, mégis átírom magamban az egészet, szürreális akadályokat vizionálok, csak hogy felmentsem. Nem is emlékszem, hogy tisztáztuk-e ezt valaha, amúgy is, általában kéthetente rendben megérkezett, elvitt aztán visszavitt, 14 éves koromban megmondta, hogy akkor most már akkor jövök, amikor akarok, műsorunk hivatalos része ezennel véget ért, innentől a kötetlen beszélgetésé a főszerep, kérjük fogyasszanak a büféasztalról. Ezt nem mondta persze, én annál inkább, hogy jövök, de akkor ismerjen meg, azt sem tudja, mi a kedvenc kajám, meg hogy menstruálok-e már, 14 évem minden dacával beszéltem akkor, emlékszem a táblára az út mellett, Nemesrempehollós, évekig nem tudtam jól kiolvasni, de akkor igen és azóta is arra haladtamban az a 14 éves nehéz kamasz vagyok, aki ezt ki tudja olvasni, de az apja arcáról annál kevésbé a választ. Hallgattunk Szombathelyig, ott a ház előtt ahogy kászálódtam már és szedtem össze a hétvégi ingóságaimat, csak annyit mondott, hogy ha nem tetszem neked, keress magadnak egy tökéletes apát. Megvártam, míg becsukódik mögöttem a nehéz kapu – aminek a nyikorgásából mindig tudtam, hogy mikor kell az íróasztalhoz ülni és tanulást mímelni, mert jön haza az anyu –, és a lépcsőházban engedtem csak a könnyeknek. Mire a másodikra értem, már üvöltve bőgtem, szegény anyám hirtelen azt sem tudta mi az Isten történt, és én sem tudtam volna megmondani, hogy ebből az egy mondatból mi minden lett. Csak azt éreztem, hogy nem vagyok elég fontos ahhoz, hogy apám legalább meghallja, amit mondok. Neki ugyan kurva mindegy, hogy vagyok vagy nem, de ha nekem nem felel meg ő, hát nosza rajta. Egy terápiás ülésen, úgy 30 évvel később bámultam egyszer csak magam elé és jöttem rá, hogy az ezerszer reanimált borzalmas kapcsolatomban én ezt a mondatot játszom újra és újra. Elküld, keressem meg a hercegemet, mert ő nem tud úgy szeretni, ahogy én azt megérdemelném, fújom már kívülről az egészet, aztán látszólag ugyan elkullogok, de igazából ott kuporgok a nyikorgó ajtó túlfelén és várom, hogy utánam jöjjön és azt mondja, hogy „hülye voltam, fontos vagy, szeretlek”. És várok. Várok. Várom ezt a mondatot, várom az apámat, várom, hogy valami történjen, de mintha semmi beleszólásom nem lenne az egészbe. Életem egyik legsokkolóbb és legfelszabadítóbb pillanata az volt, amikor rájöttem, hogy akár el is mehetek onnan. Amire várok, sosem lesz, de közben lassan már magamat nincs türelmem várni, az idő, na az nem vár, az megy.
Szociális munkás létem alatt akkor voltam a legtehetetlenebb, amikor ezek az apák bejöttek a szállóra. Meg akartam őket menteni, a legnagyobb hülyeség, amit segítőként akarhatunk, megmenteni valakit. Nem lehet. Ha meg akar menekülni, foghatjuk a kezét, sőt, mehetünk előtte lámpással bevilágítva az utat, de hiába rohanok fel ezerszer a lépcsőn, már fulladok, már én is szarul vagyok, ha ő még a kapualjban akar ácsorogni.
Várakozós idők járnak, a történelem olyan szélsebesen íródik körülöttünk, amilyen iram az én lassan 47 évem alatt ritkán volt. Ismerősek a dolgok, hasonlóban már volt az ország, persze várhatjuk, hogy most más lesz a vége, maradhatunk a kapualjban is, egy kis pride betiltás, na bumm. De cselekedni is lehet. Eszmélni. Sokkoló lesz, de felszabadító. Én már tudom.
Szeretettel:
Nuszer Mirjam
