én büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok,
bármennyi a nyomorunk mostanában,
köpnek az emberre, ölik a szívet,
Isten se néz le e félmaréknyi angyalára.
de bármerre járok enyém minden,
a fák, a dombok, a templomok,
a városok utcái, a játszóterek,
hol maszatos kezek közt pityereg a homok.
már nem épít várat a gyermek,
nincs játékvödör, se piros lapát,
még a felhők is könnyet nyelnek,
majd lágyan megmossák borzas haját.
távolabb, a döglött gyárak helyén,
bútor raktárak, amott óvszer csomagoló,
a csend őrzi a szúette deszkákat,
az udvaron böffen egy olajos hordó.
és távolabb a falvaknál, hol a cigányok
kezében a fűrész nehéz hegedű,
a bokrok vonóján őseik dalai
jajdulnak búsan keserűn.
ők is az enyémek, itt mindenki
hozzám tartozó, majd üvöltök helyettük,
miénk, miénk amerre lát a szem,
a ráncos hasú őszi földek,
a véletlen elhullott búzaszem.
mely tavasszal szárba szökken,
és az útszélén nekünk érik a kalász,
látjátok testvéreim, Úristenünk
ránk mégis csak így vigyáz.