Tekse Józsefné emlékére
Életed előttem hullt ezer atomra,
ki magam megvádolom, magam megintem;
fájva nézve a zaklatott tudatomba,
amelyben egyre érthetetlenebb minden.
Gyászruhám kimosom, kirakom, felveszem,
elfogadtatva magammal, hogy menni kell;
halva bele, százszor és ezerszeresen,
megszédülve, küszködve csak a semmivel.
Remélve csak, hogy az emlékezés segít,
hogy bánataimat velem együtt éld át;
bocsátva meg szememnek tévedéseit,
fogadva el az egyedüllét árnyékát.
Amely velem alszik, és követ mindenütt,
hogy a titok titok maradjon miattad;
ki jól ismerted a megszenvedett derűt,
kinek angyala nem is lehetne riadtabb.
Ki a sorsod le nem becsülted, nem hordtad,
nem mutatva gyengeséged senki előtt,
úgy nézve csak a jelentéstelen holdat,
tudva, hogy a fájdalmad ezerszerte több.
Úgy érezve, szavam is ostoba, vacak,
nem is tudva, hogy a kényszer rám miért tör;
mi legfeljebb agyam tükörjátéka csak
álmodva a remény kiteljesedéséről.
Próbálva időt hagyni, hogy megfelelhess,
úgy érezve, legszebb szavam is csak átok;
mint aki a bizalomban rég nem teljes,
mint aki meg-, mindent csak utólag látok.
Előttem csak újabb és újabb emelet,
hogy igyekezetemen már csak te láss át;
kit a vigasz is csak kételyekbe temet,
már csak a fájdalom elragadtatását
érezve, és annak a gyönyörűségét,
megpróbálva megérteni az ittlétem;
kit a kín most szétszaggat és szanaszét tép,
nem tudva, agyamban mi szikrázik még benn.
Próbálva összerakni életed tükrét,
kutatva a sorsod és a miérteket;
ki elhittem, a rontó tűz tovatűnt rég,
amely megtört és szétdúlt és kiégetett.
