Borzasztó volt az a korahajnal. Rettenetes. Arra ébredtem, hogy öklendezem. Éppen kiértem a klotyóra, máris dőlt belőlem a gyomrom tartalma. Jó sok. Pedig előző este alig ettem valamit. Amikor elmúlt, jött helyette a hascsikarás, aztán a hasmenés. Ráadásul a bordáimban is kiújult az egy hete elmúlt fájdalom. Aztán visszatámolyogtam az ágyamba. Percekig nyögve forgolódtam, mire sikerült olyan pozíciót találnom, amelyben el tudtam viselni a kínt.
Negyedórányi pihegés után megint rohannom kellett a WC-re. Ezúttal feleannyi jött ki belőlem, csontjaim jajgatása is enyhült. Vissza az ágyba, kábán feküdtem úgy félórányit, ám rám jött a szellentés. Nem mertem, hátha jön valami más is. Jött. Egészen kevés, szürkés sárga folyadék. Lehúztam, indultam volna az ágyikómba, de nem lehetett, mert a gyomrom összerándult, kilökött magából nagyjából egy deci fakózöld, híg valamit. Betántorogtam a szobámba. Mivel bordáim már nem sajogtak, sikerült hamar elaludnom.
Tíz órakor ébredtem. Nyugtalanul heverésztem, vajon mikor törnek rám megint a szörnyű kínok. Egyszer csak koppanást hallottam, meg szárnysusogást. Kinyitottam a szememet, és úgy megdöbbentem, hogy majdnem leestem az ágyról. Hófehér köntösben kétarasznyi angyal röpdösött fél méterrel a plafon alatt. Hát ő meg hogy került ide? Az ablak zárva, az ajtó csukva, ő viszont mégis bejutott. Hihetetlen. Rózsás lábacskái kilátszottak bokáig érő köntöse alól. Fölém lebegett, kis kacsójával úgy integetett, ahogy kicsi gyerekek üdvözölnek valakit. Ösztönösen én is integetni kezdtem, ugyanúgy ahogy ő tette.
Ekkor mindkét kezével elkezdett hívogatni. Node, kedves angyalka, hiába hívsz, én nem tudok repülni. Csilingelő hangon felnevetett, és hívogatott tovább.
Belém hasított egy szörnyű gondolat. Tán csak nem a mennyországba akar magával vinni? Onnan nincs visszaút! Egyébként is, előtte meg kellene halnom. Kedves, drága, szép kis angyalka, hogy mehetnék veled, nekem még rengeteg dolgom van itt, ezen a szeretett árnyékvilágon. Ugyan mi? – szólalt meg végre csilingelő hangján. Még be kéne fejezzem a csak félig kész regényemet, meg a kisregényemet, két novella is csiklandozza agyamat, és még sok egyéb elintéznivalóm is van.
Erre aztán meglepő eset következett. Mély, dörgő basszus hangon megszólaltak szobám falai, a padló és a plafon. „Ó, ti balga emberek, a végtelen mindenséghez képest piciny porszemek, hát mit számít a te regényed, amikor Tolsztoj Háború és békéje is csupán csak apró molekulája a világirodalomnak!”
Kis híján elpityeredtem. Légyszi, légyszi, kedves angyalka!
– Ne engem kérlelj, hanem a mindenhatót – mondta ő.
– Édes jó istenem, adj még nekem időt.
– Jól van, de elvárom, hogy igyekezz – dörögték a falak, illetve Ő.
– Köszönöm, hálásan köszönöm.
Megszólalt az aranyos kis angyalka: Örülj, Laci, kegyes hozzád az Úr.
És integetett, mint kicsi gyermekek búcsúzáskor, pá-pá, pá-pá. Aztán oly hirtelen hagyta el szobámat, ahogyan érkezett. De itt maradt édes emléke szívemben, meg a lelkemben.
2024 december, második díj
