a konyhaajtóban állok cigarettázva,
és nézem ahogy nyugaton beborul az ég,
a füst mintha az udvari hársfára szállna,
mert megzörren rajta néhány elszáradt levél.
hátul a tyúkólban fületlen piros fazék,
poshadt vizéből már csak a félhomály iszik,
a ház mögül mintha valami zajt hallanék,
egy csenevész akác az anyjának hisztizik.
a szél ide-oda csavarja vékony törzsét,
apró tövisei nyikorognak a falon,
pár mészporos állomást karcolnak rá, ezért
bodobács vonatok futnak a vakolaton.
érzem szökik a meleg, a küszöb mosolyog,
pedig acélpántok szorítják szálkás szívét,
és a csendre kis füstkarikákat horgolok,
melyek kékre festik az éjszaka függönyét.
hideg van, ilyenkor tán’ az Isten is fázik,
hiába olyan a fent mint egy sötét kabát,
és az eldobott csikkem parazsa szikrázik,
kiégetve milliónyi csillag gomblyukát.
