Úgy gondolta, kimegy az utcára, kicsit levegőzni. Napok óta nem tette ki a lábát a lakásból. Az idős, vékony kis nő elindult, csak úgy, vaktában.
– Hova menjek? – tűnődött. Érezte, a lábai viszik valamerre. Tulajdonképpen mindegy… A földalatti jó lesz… Kiszállt a Hősök terénél. Pár perc múlva a tónál volt. Sokszor jött ide a férjével.
– Hogy kerültem én ide? – kérdezte magától.
– Szeretem a vadkacsákat nézni. Sok gyerek is van. Olyan békességes! – leült egy padra.
– Lehet, hogy máskor is kijövök ide. Holnap is kijövök! Szeretem nézni a vadkacsákat. Jó itt!
„– Vigyázz magadra, drágám!” – szinte hallotta a hangját. „– Sok erőre lesz szükséged!” Könnyes szemmel gondolt vissza.
– Hogy is volt? Mire kell még nekem erő? Semmire! – sóhajtott. Föl kellene állnom, hazamenni.
– Minek? Ki vár engem otthon? Senki!
Körülnézett. Az az ember szintén nagyon magába roskadt. Ott a padon, messze… Más is szereti a vadkacsákat nézni. Nyilván nem csak én. Jó itt… Más is szomorú. Ki tudja, miért?
Holnap is jövök. Vagy holnapután? Nem tudom… Jó a gyerekeket nézni, ahogy ugrálnak, játszanak. Itt legalább élet van. A szekrényeket otthon már átpakoltam. Na, nem mindet, de elkezdtem! Van még mit pakolni? Nincs nagyon, de azért még maradt. A könyveket is átrakom a másik polcra. Más rendszer szerint. Van ennek értelme? Pakolgatni? Legalább elfoglalom magam valamivel. A könyveket szeretem rakosgatni. Ide-oda. Mindig is szerettem.
– Föl kéne állni! – sóhajtott. – Na, induljunk! Holnap is jövök!
Másnap délelőtt már tudatosan a tó felé vette az irányt.
– Szerencsére üres a pad, amelyiken tegnap is ültem! Innen jól látok mindent!
Nevetséges! Mi a minden? A kacsák? Megint hallotta a hangját…
„– Ne szomorkodj, édesem! Foglald el magad! Majd minden kialakul, meglátod! Te erős vagy! Én tudom! Nagyon erős nő vagy te!”
Miért legyek erős? Most például minek? A férjére gondolt. Hogy is volt? Sok az emlék. Ennyi év alatt sok minden történt – sok-sok évet töltöttek együtt… Volt benne jó is, kevésbé jó is – ború is, derű is, mint minden kapcsolatban. Sietett hozzám – örültem, hogy nincs semmi baja –, amikor elakadó lélegzettel, de azért felkapaszkodott a lépcsőn. Vagy amikor műtétek után segítettünk egymásnak. Felneveltük a gyerekeket – de ők most természetesen a maguk életét élik. Ez a világ rendje.
Rossz egyedül! Egyelőre nincs célom. Semmi célja az életemnek… Elmosolyodott. Célnak nem lehet nevezni, hogy kijövök ide! Kicsit körülnézek… a kacsák, a gyerekek…
Más is üldögél egyedül a padon. Az a hölgy ott szemben nagyon elgondolkozott. Az a férfi, kicsit távolabb, szintén szomorúnak tűnik. Kicsit összeroskadt. Hiszen ezt a férfit már láttam egyik nap! Biztos őt is bánat érte! Ki tudja, milyen? Mindenkinek megvan a maga baja…
Induljunk hazafelé – lehet, hogy másik szekrényt fogok átrakni!
