A Fedél Nélkül utcalap szerzője és terjesztője vagyok 2004 óta, valamint az Első Kézből a Hajléktalanságról program koordinátora 2009-től.
A program egyik újoncának javaslatára mértük fel egy új városi séta útvonalat 2022.05.21-én délután 6 órától. A séta első felében örömmel és hálával mesélte nekem, hogy hol és ki segít neki az utcai élet megpróbáltatásainak elviselésében. 19 óra előtt pár perccel érkeztünk egy híres kereskedelmi lánc egyik boltja elé, ahol egy Fedél Nélkül terjesztőt nagyon sokan segítenek pénz és élelmiszer adománnyal, ezért felírtam a helyszínt a séta egyik leendő állomásának a sztori vázlatával. Gondoltam, ha már ott vagyok, vásárolok pár tábla – Schogetten praliné noisettes – csokoládét, mert azt csak kevés helyen lehet kapni és nekem az a kedvencem.
A talált 11 tábla csokival a pénztárhoz mentünk fizetni. Éppen a catering kártyámat nyújtottam a pénztáros hölgynek, mikor egy alacsony, 50 év körüli rendész a társamat elkezdte kitessékelni. Azt sem tudtam, hová kell tennem a kártyámat meglepetésemben, hogy egy rendész már fizetés közben is zaklatja a vásárlókat.
– Legyenek szívesek kifáradni – hajtogatta legalább húsz alkalommal.
Azonnal bekapcsolt bennem A Város Mindenkié hajléktalan aktivistája.
– Nem vagyunk részegek, nem vagyunk koszosak és büdösek, valamint nem is loptunk, akkor milyen jogon akar bennünket kizavarni? – kérdeztem tőle határozott hangon.
Ő továbbra is a kifáradást hajtogatta, bár másra nem is volt alapja. Körülnéztem miután elpakoltam a csokoládékat. Meghökkent vásárlókat és a rendész kolléganőjét fedeztem fel a környezetünkben. Mélyen a szemébe néztem és a kápó hasonlatát vágtam a fejéhez, miszerint egy szegény ember bántja a nála is szegényebb embertársát. Szerintem ez a századunk egyik legragályosabb társadalmi betegsége, amiért is létrehoztuk a társadalmi szemlélet formáló programunkat. Én a bolt vezetőjét kértem, ő pedig a rendőrökkel fenyegetőzött. Közben a kolléganőjén azt láttam, hogy fogalma sincs, hogy mit tegyen. Végre elintéztem a fizetést és ott hagytam a kápónkat azzal a tudattal, hogy ezt az esetet elmeséljük a városi sétáinkon. A vita közben azok a statisztálási jeleneteim jutottak eszembe, mikor a lágerekben én játszottam a rabot, vagy éppen a kápót.
Sajnos rengeteg ehhez hasonló „kápóval” találkoztam életemben, nemcsak holokauszt filmekben, vagy éppen e témájú filmek forgatásán, hanem kis hazánk határain belül és kívül. Pontosan ehhez hasonló esteket játszunk el az iskolákban és cégeknél már 13 éve az EKH programban, de úgy látszik az élet még mindig képes negatív csodákra.
Jelezném, hogy az áruház dolgozói erről egyáltalán nem tehetnek, hiszen a rendszerváltás óta a biztonsági őrök már egyáltalán nem az ő hatáskörükbe tartoznak. Azt viszont remélem, hogy az alapítók most megfordultak a sírjukban.
