P.M.-nek
(és B.P.-nek)
A fotelből szakállas manó
nagykockás ingben, szódás üveg
talpa mögül hunyorgó tüze
kristály tisztán látta a valót.
Tanította is: talán mester
volt, (soha meg nem tudhattam:
igazat írtam és futhattam…)
Nem is hibázott – csupán egyszer:
Pestre csalta kolléganőjét
tudásról tanúságot tenni
s emberségről – amely a fő cél.
Szilárdan élt akár a tölgyfák
s nem tudott rám hatással lenni:
korán halt – elégett a könyvtár.
Tengerkék szemed mély gödre alatt
beesett arc, lógó bőrrel, véres
vonal villanás kardpenge ajak:
olykor mintha áthatná az éden;
elhúzod s halvány hajnalként hasad
arcod szobor gránitján az élet.
Kerek képeden markáns járomcsont:
akaratot sejt, de lelked gyönge,
nem segíthet a senkik szógyöngye:
pokolra űzlek harmincháromszor:
kardom, tollam, erős akaratom
gyémánttörvényt vésett keresztfádra:
méltatlan lettél a katedrádra,
sajnos mégis szeretlek… Te barom!
