Nincs mostanában sok
apróm, takarékosan bánok
az alkotmányos alapjogaimmal.
Egyébként is, elkezdtem spórolni
egy igazi elektromos gitárra.
Legutóbb a Blaha Lujza téren
kért aprót tőlem egy kopasz
öregember, elnyűtt mekis
poharat tartott felém,
a szokásos
polgári
Közönnyel kellett megráznom
a fejem neki. Talán, ha lett
volna, akkor is…
Ahogy leértem a metróba,
ilyen is rég volt már, találtam
három kétszázast és egy húszast,
még szerencse, hogy mindig a földet
bámulom, vagy ahogy más mondaná,
mélabús, magamnak való vagyok.
Elindultam visszafelé a mozgólépcsőn,
most különösen hosszúnak tűnt,
de mégis, gyanúsan üres volt,
szinte hívogató,
Így ismét olyat tettem, amit már
régen, gyalog indultam vissza, felfelé,
„fogyni nem akaró mínusz-emeletek,”
de igazság szerint csak attól féltem,
hogy a kopasz már nem lesz ott a poharával,
szerencsére ott volt, bár addigra majdnem
infarktust kaptam a lépcsőmászástól.
Koppant a négy kis érmécske, és még egyszer,
utoljára, egymásra néztünk az öreggel. Aztán
10 perccel később, amikor feljöttem a Keletiből,
Egy fiatal srác állított meg, támogatást
kért tőlem, de az ő kezében nem pohár
volt, hanem egy kisbabáról készült
fénykép. Zavartan megráztam
a fejem és tovább mentem,
és ahogy visszhangzott
a füleimben a srác
Hangja, ahogy elcsíptem még,
hogy elkezdi mondani, mit is csináljak
a kurva anyámmal, középkorú
életemben végre már jó
Ideje először azt
éreztem, hogy minden,
ami aznap történt velem,
végtelenül, egyszerűen és
tökéletesen igazságos volt.