A csövi másnapos volt. Nem is lett volna semmi különös, de ahogy befordult a Népszínház utca egyik mellékutcájába – volt ott egy hajnali kocsma, ahol darabra is adtak cigarettát – egy kolibriszerű tünemény villant a szeme elé. Lebegtette a szárnyait, mézillata volt és miniatürizált, de tökéletes női teste.
– Üdvözöllek! Az adományozó Tündér vagyok, senki nem láthat engem rajtad kívül, s te sem tovább, mint 5 percig.
Nem, nem lehetek ennyire rosszul – törölte meg homlokát a csövi, de azért reflexből visszaköszönt:
– Hozsánna néked! Én a csövi vagyok.
– Nem kell semmiféle hozsannázás! Tudjuk ki vagy s most jól figyelj! A Tündérek Galaktikus Nőtanácsa úgy döntött, hogy adományoz neked valamit.
– Nekem?
– Neked. Sok rossz dolgot követtél el életedben – ezek miatt máig folyamatosan bűnhődsz, de azért életed ötven éve alatt volt néhány – na jó, mondjuk úgy – pozitív cselekedet. A büntetés nem a mi dolgunk, mi csak utólagosan jutalmazunk.
– Nem, nem, szégyellem nagyon. Nem űzök gúnyt a vallásból, csak éppen nem hiszek benne. Tehetséges, önző emberek – dogmákat alkotván – más embercsoportok eszén akartak túljárni. Persze ez így nagyon vulgáris, de hidd el demagógia jórészt az egész, amely kihasznál.
– Most hagyd abba! Tündér vagyok, nem marxista tanszékvezető. Akarod az adományt, vagy sem?
– Hát végül is mit veszíthetek?
– Ha most arra gondolsz, hogy lenne egy kívánságod, ami teljesülni fog nagyot tévedsz. Azt már eljátszottad az aranyhallal.
– Tudom, de azért engedj meg egy – nem, inkább két – egészen kis kívánságot, csak úgy, játékon kívül. Először is meghívnálak három deci borra. Szörnyen másnapos vagyok, csak kúrálni kéne magam és a kocsmában nyugodtan megbeszélhetnénk ezt az adomány dolgot.
Másrészt nagyon szeretném, ha arányosan – mondjuk – másfél méternyire fejlesztenéd magad. (Nem, egyhatvan még jobb lenne.)
A szárnyaidat eldugnánk a kukák mögé és hidd el – téged látván – az egész kocsma összeszaladna. De azt hiszem az egész hajnali Józsefváros is. Életemben nem láttam ilyen csinos nőt, akarom mondani Tündért.
– Ne légy bolond! Tündér vagyok – testetlen – nem iszom, nem eszem és amit a csinosságról mondtál, azt sem tudom mi az – mondta a Tündér és elmosolyodott.
– Ugye ebbe nem fogadtunk? – nevetett a csövi. Lehetsz te a tündérek tündére, de a szíved mélyén nő maradsz.
A Tündér kissé elbizonytalanodott:
– Udvarolsz? Nekem? Javíthatatlan vagy!
(A csövi érezte a dorgálást, ugyanakkor látta a nevető szemeket.)
– Ha már így történt – folytatta a Tündér – valamit tudnod kell. Ha engednék neked – tegyük fel, mondom csak tegyük fel – és pár percre megtestesülnék, soha nem térhetnék vissza az enyéimek közé. Örökké földi nő maradnék és szembe kellene néznem a halandóság minden gyötrelmével. Mit tennél te akkor? – vigyáznál rám? – velem maradnál kiszabott időm utolsó pillanatáig? Vállalnád ezt a kockázatot?
Úristen mit tettem én!? – kapott fejéhez a csövi, eszébe jutván a szállóige: Ha egy nő azt mondja, nem – azt jelenti: talán; ha azt mondja talán – azt jelenti: igen. Egy pillanatig habozott, aztán megköszörülte a torkát:
– Nem, szépséges Tündér, ezt a kockázatot nem vállalnám. Alkalmatlan vagyok mindenfajta hosszú távú kapcsolatra: iszom és van még egy csomó rossz tulajdonságom. Hogyan jutottam eddig? Ne most, ne kérdezd! Most már semmi sem számít, de azért egy dolog mégis: Nem érek én annyit, hogy – még ha feltételes módban is de – kockára tegyük a halhatatlanságod. De mondd csak mennyi időnk van még?
– Két percünk.
– Akkor most kérlek te figyelj! Nem fogadhatom el az adományotokat, mert tegyük fel – és most én mondom, hogy csak tegyük fel – az életet egy hosszan elhúzódó bonyolult sakkjátszmának tekintjük. Nem szeretném előre tudni partnerem lépéseit hisz nem lenne értelme a játéknak. Ugyanúgy nem szeretnék az emberek gondolataiban olvasni, nem szeretném előre tudni a sorsomat, nem akarom tudni, hol, mikor, hogyan halok meg. Mert ebben a mocskos életben – tudod – talán az a legszebb, legizgalmasabb, hogy kiszámíthatatlan. Ezért is örülök annyira annak, hogy találkoztunk. A puszta léted az, hogy itt vagy, igazolja a mondás igazságát: a remény hal meg utoljára.
Hisz ma itt van egy Tündér – milyen más csoda jöhet még holnap? Bármi megtörténhet! Ezért kell mindig várni a holnapot, ezért kell napról napra végigjátszani ezt az egész – életnek nevezett – tragikomédiát és nem kell ebben semmiféle természetfeletti segítség, nem kell semmiféle adomány. Ugye nem haragszol?
A Tündér nemet intett a fejével.
– Akkor jó. Most már csak másodperceink vannak. Jönne egy utolsó kérésem:
(A csövi előrenyújtotta és összehúzta a kezét.)
– Szállj ide kérlek.
A Tündér bólintott, és elhelyezkedett a csövi tenyerében.
Már nem beszéltek.
A Fiumei út felől fehér ragyogással ebben a pillanatban kelt fel a Nap.
A vakító fényben a csövi alig vette észre, amint a Tündér felemelkedik. Búcsút akart inteni, de csak állt előre nyújtott kézzel.
A Tündér – egyre távolodván – még egyszer hátranézett.
Mintha szivárvány csillant volna meg a tekintetében és a csövi tudta, hogy a felkelő nap első sugarai törtek meg ott azon a parányi könnycseppen a tündér szemében.