Egy sínpár futott a végtelenbe,
rajta ócska vagonok gurultak,
kihalt állomásokon át, s egyre
csak kattogott a múló idő.
Kiért zokognak az út menti fák?
Ki hagyta ott lába nyomát,
hol nem járt senki még?
Ki szólt hangtalan képeken,
s játszott könnyező zenét?
Az álom vonat most állomáshoz ér,
a padlón kemény léptek koppannak,
küszöbén megállt az emlékszagú este
körülnézett, az ismerőst kereste,
ki barátja volt, most csak egy idegen.
Hóvá tűntek a színek,
régi képeken hervadó virágok,
a váza is törött, kidobnám, de minek,
hisz a karcos üveg, még visszaveri,
a lenyugvó Nap halvány sugarát,
hogy a távolba felsejlő álmok,
bennem nyugovóra térjenek.
Az ócska vagonok újra indulnak,
kihalt állomásokon át,
s mellettem ül a fáradt idő.
