Sötét szmog szállt a főváros fölött.
Megtörni látszott már minden hitem,
fekete gondok közt éltem, hiszen
álmaim felett bánat őrködött.
Víz partjára hajtott vágyam akkor,
legyen vége, már nem kell életem!
A fodron játszó fényeket néztem.
„Mily boldog voltam e parton egykor!”
És csendben ültem ott, a fák között.
Nem háborgatta lelkem semmi sem.
Kidőlt rönkön a kék vizet néztem.
Fáradt szívem virágba öltözött.
Likes
No Comments