„Jól eső dolgok”
Interjú Juhászné Tánczos Ritával, az Év Menhelyese 2021-díj nyertesével
Meglehetősen rendhagyó módon kerültél a Menhely Alapítványhoz. Elmeséled, hogyan történt?
Miután megszülettek a fiaim, házfelügyelőnek mentem, emellett lakásokat takarítottam. Aztán, immár 18 éve, teljesen véletlenül találkoztam egykori iskolatársammal, aki a Menhelynél dolgozott, és ő említette, hogy a Kürt utcai Nappali Centrumban takarítónőt keresnek. Fel is vettek. Esténként jártam dolgozni, amikor már üres volt a ház. Az utcai szociális munkásokon kívül igazából senkivel nem találkoztam, senkit sem ismertem. Egyik ilyen esti találkozás alkalmával az utcai szolgálatosok felvetették, hogy nincs-e kedvem tanulni, és a takarítás helyett a stábban dolgozni. Tetszett a lehetőség, így a munka mellett tanultam, és majdnem ötös vizsgával lettem szociális gondozó és ápoló. Ezután dolgozhattam már az irodában. A postaküldemények kezelése, a tisztálkodás, mosás felügyelete lett a feladatom. Ez utóbbi kapcsán kerültem életemben először hajléktalan emberekkel személyes kapcsolatba.
Hogy élted meg a takarítói munkakör függetlensége után a nappali melegedős nyüzsgést, ahol minden szolgáltatásnak megvan a maga rendje és ideje?
Mivel addig a saját időbeosztásom szerint dolgozhattam, kezdetben azon izgultam, hogyan fogok időre beérni. Ez nem lett persze gond, hamar megszoktam. A folytonos nyüzsgéshez alkalmazkodni, a szabályokat betartani és betartatni sem volt nehéz, mivel mi heten voltunk testvérek, és ott aztán meg kellett tanulnom mindezeket. Nagyon jó emlékeim vannak az első napokról is. A kollégák és a kliensek úgy fogadtak, mintha száz éve ismertek volna, én pedig ugyanolyan természetesen viselkedtem, mint más helyzetben. A magabiztosságom szerencsére nem hagyott el.
Most mi a feladatod?
A konyhát vezetem. Számon tartom a készleteket, előkészítem a rendeléseket, elvégzem az adminisztrációt, és felügyelem a konyhában dolgozók munkáját. Ez utóbbi nem csupán irányítást jelent, hanem a velük való jó kapcsolatot, a közös reggeliket, őszinte beszélgetéseket. Emellett koordinálom az étkezőben segítő önkénteseinket és regisztrálom az étkezni betérő embereket. Hogy ne legyen hosszú a sorban állás, mindennek fennakadás nélkül kell történnie, megesett, hogy egy óra alatt több mint 170 embert szolgáltunk ki.
Hány százalékuk nevét tudod fejből?
80 százalékukét biztosan. Még oda sem érnek a regisztrációs pulthoz, én már beírtam a nevet, sőt sok esetben a TAJ számot is emlékezetből. Megtanultam, és folyamatosan tanulom, hogy kevesebb legyen a várakozás, és tudjam a nevükön szólítani őket. Hiányolnak is, ha nem én vagyok szolgálatban.
Rita főnökasszonynak hívnak az emberek. Hogyan érted ezt el?
Egyszer valamelyik ügyfelünk így szólított meg, aztán a többiek is átvették. Én szinte minden nap köztük vagyok, akivel tudok, beszélgetek, rákérdezek a hogylétükre, figyelek rájuk. Jóleső dolgok ezek.
Közfelkiáltásra lettél tavaly az Év Menhelyese. Mit gondolsz, miért lett tiéd a cím?
Meglepődtem, és meg is hatódtam, hiszen én csak asszisztens vagyok. A címet az itt eltöltött majdnem húsz évem jutalmának gondolom. Ismernek jól az alapítvány többi intézményében is, ugyanúgy fordulhatnak hozzám segítségért, igyekszem helytállni. Engem bármilyen feladattal meg lehet bízni, nem ijedek meg a munkától. Dolgoztam évekig utcai gondozóként is, sőt sok év kihagyás után emiatt tanultam szinte újra az autóvezetést. Sohasem az akadályokat, hanem a megoldásokat keresem.
Aki ismer, tudja, hogy remek formában vagy, tele energiával, ráadásul nap mint nap olyan csinosan érkezel, mintha munka után egyenesen koktélpartira indulnál. Hogy csinálod?
Nem természetem a semmittevés. Néhány éve még párhuzamosan négy munkahelyem volt, megszoktam, hogy mindenért meg kell dolgoznom. Mára már kevesebbet vállalok, inkább otthon kertészkedem, a párommal utazunk, fürdőkbe járunk pihenni. Mindig fontos volt nekem, hogy csinos és ápolt legyek, ezt akkor sem adtam alább, amikor hajléktalan emberekkel kezdtem dolgozni. Elég sok igénytelenséget, rendetlenséget látnak maguk körül, és észreveszem, mennyire örülnek, ha egy jól öltözött, mosolygós nővel találkozhatnak, beszélgethetnek. Még akkor is, ha csak a pult másik oldalán látnak. Remélem, az is látszik rajtam, hogy nem fáradtam meg ebben a munkában, még sokáig leszek ilyen pörgős. Nem foglalkozom a korommal, sőt néha jól utána kell gondolnom, hogy tényleg annyi vagyok-e, amennyi. Sok tervem van még, haladni kell előre, nincs időm az öregségen rágódni.
szerző: Guba Ildikó
fotó: Csanádi Gábor
