Késésben voltam, rohantam a metróhoz. Az aluljáróban a falnál heterogén társaság sorakozott – mint a katonaságnál – egymás mellett. Lomokat árultak. Ott nem volt diszkrimináció, békésen megfért egymás mellett nő, férfi, fiatal, öreg, vietnámi, cigány, hajléktalan, mozgássérült, és egy nyitott tenyér.
12-14 éves koromban hétvégenként anyámtól tíz forint zsebpénzt kaptam. Akkoriban számomra ez nagyon sok pénz volt. Három forintért egy kiló kenyeret, vagy egy liter tejet lehetett kapni. Gyermekként a fagylaltot – egy forintért két gombóc – valamint a két forintos mozijegyet tudtam legjobban értékelni.
Vagyonommal a zsebemben álmodoztam a mozi felé vezető úton, amikor valami szokatlant fedeztem fel. Közelebb érve láttam meg a rongyok közt megbúvó embert. Jöttömre felült, a nyakán lévő ápolatlan koszos szőrcsomóból homályos, könyörgő szempár meredt rám. Megmozdul a szakadt pulóver, végén egy kolduló tenyérrel. Alá pillantottam. Valaha nadrág lehetett, egyik szárában láb, a másik összegyűrve. Zsebembe nyúltam, legdrágább kincsemet a koszos kézbe belehelyeztem.
A jótétemény örömhormont fakaszt, vidáman folytattam utam, a fagylaltozó és mozi helyett a ligetbe, sétálni. Hazafelé ösztönösen pillantottam be a közeli kocsma nyitott ajtaján. Az én szánalmas koldusom a fal mellé feszkelte magát, egy cimborával, pár korsó sörrel.
Attól a naptól kezdve nem adtam pénzt koldusnak.
Tiszta, agyondolgozott, ráncos női tenyér. Mint elhunyt nagyanyámé. Megtorpantam, visszafordultam. A nő kissé távolabb keresett helyet a többiektől, talán, mert neki nem maradt mit eladnia. Fürkészve közelítettem meg. Állt tiszta, foltos, fekete ruhában, hajlott háttal, botra támaszkodva. A másik, kinyújtott keze enyhén remegett. Én előtte. Vártam. Lesütött tekintetét lassan emelve pillantott rám. Nyílt, fáradt, megtört szem. Spórolnunk kellett, a kísértés elkerülése végett, kevés pénzt tartottam magamnál. Előkapartam kettőszáz forintot, a tenyerébe helyeztem, és vágtattam tovább. “Isten fizesse meg.” – ért utol a hangja.
Nagyvárosi kisiskolásként, anyámék vidékre vittek nyaralni.
– Gyere kisfiam, megyünk mosni – szólt a nagyi. – Hozd a mángorlót.
– Mit?
– A mángorlót.
– Mi az a mángorló?
– Az a fa, ott a falnál.
Hallottam már a szót, de nem tudtam, miképp néz ki. Odapillantva, olyasforma fát láttam, mint a nyeles húsvágó deszka, csak jóval nagyobb és vastagabb kivitelben. Ráraktam a kosárban lévő ruhákra, és megfogva a másik fülét elindultunk. Nem kérdeztem hova. Tudtam, hogy nincs mosógépük, talán valamelyik rokonhoz.
A Duna partján már mosott két asszony. Mami előbányászott egy házi készítésű kocka szappant, vizet locsolt egy lapos kőre, beszappanozta, majd lesikálta, aztán egy másik nagyobbat is. Nem értettem. Hát nem ruhát mosni jöttünk? Aztán az is sorra került. Belemártotta a Dunába, kiemelte, összehajtotta, benyúlva a lapok közé, beszappanozta, majd a lapos kőre téve kemény csapásokkal elkezdte verni a mángorló lapjával. Beugrott, honnan ismerős a mángorló szó. Egy vidéki pajtásom mesélte, azzal verte el a fenekét a mamája. “Futottam én. Visítva menekültem, ahogy csak a lábam bírta. De mama fogta az egyik kezemet, így nem mehettem, csak körbe.”
Fordított a ruhán, megint verte. Áthajtogatta, újra verte. Vízbemártás, szappan, és tovább verés.
– Nagymami, meddig kell ezt verni?
– Amíg tiszta nem lesz a habja.
Néztem, amíg rá nem jöttem, a háziszappanok nem a habzásukról híresek.
Közben az egyik asszony fia elhívott pecázni.
– Mivel akarsz? Nincs is botod!
– Ezzel.
Mutatott egy kést, valamint egy negyven filléres gyufaskatulyát. No, erre kíváncsi lettem. Visszamentünk az ártérbe, a fiú vágott egy hosszú ágat, legallyazta. A skatulyából kivett egy meghajlított gombostűt, cérnát, amivel rákötötte a tűt az ágra. Szöcskefogás, és máris mehettünk pecázni. Picike halacskákra (sneciket), amiket – mint később láttam – szeretnek a kacsák.
Elintéztem a dolgom, indultam hazafelé.
Ismét a kolduló nő jutott eszembe. Nem látszott alkoholistának. Vajon mi vihette rá? Jó, jó tudom, hogy alacsonyak a nyugdíjak, de mindenkinek alacsony, mégis… Egyedül állt. Nincs családja, unokái, akik segíthetnének? Pár éve láttam egy szeretetotthonban készült dokumentumfilmet. Idős asszony panaszkodott, hogy – miután gyermekeire íratta házát, vagyonát – gyorsan megszabadultak tőle. Meglehetősen hidegen hagyott a dolog, mivel tudom, hogy a gyermekek személyiség alakulásáért a szülőktől örökölt gének, valamint legerősebb környezeti hatásként a szülők pedagógiája felelős.
De ember, és én is annak tartom magam.
Elmarasztalhatok valakit a múltbéli cselekedeteiért? Ítéletet mondhatok bárki felett, aki tudatlansága, gyenge jelleme miatt tönkretette saját életét? Nyugodt lelkiismerettel a szemébe mondhatom: „Kispajtás, te intézted ezt a sorsot magadnak, hát most viseld!”?
Biztos nem.
Nem én éltem az ő életét az ő személyiségével. Az első benyomás egyértelműen a személyiségünk, múltbéli tapasztalataink, a sztereotípiáink alapján alakul ki. Idő folyamán, ismereteink bővülésével személyiségünk, véleményünk természetesen változhat.
Mennyit ér manapság kétszáz forint? Kiló kenyér, liter tej… Mit kaptam érte? Rég elfelejtett emlékeimet nagyanyámról. Ezért adtam egy fél reggeli árát? Szégyelltem magam, még egy kétszázas lapult a zsebemben.
Embereket kerülgetve siettem vissza az aluljáróba a kolduló nénikéhez. Rohantam fölfelé a lépcsőn oda, ahol állt.
A hely üres.
2005.04.28.
