Tudod, angyalka én egyáltalán nem vagyok elragadtatva attól, hogy itt lehetek. Persze, mondhatod, hogy még körül se néztem, de egyelőre nem is nagyon vagyok kíváncsi arra, ami itt van. Még túlságosan kötődöm ahhoz, ami eddig volt. Ami eddig voltam. Mert én aztán voltam valaki, nekem elhiheted. Azt tudom, hogy korán árvaságra jutottam, de arra már nem emlékszem, hogyan szereztem a birtokomat és a rabszolgáimat. Tudom, szerinted nem rendes dolog, ha valaki rabszolgát tart, de hidd el nekem, az a világ legegyszerűbb és legnagyszerűbb érzése. Ha tudod, hogy vannak, akik lesik minden kívánságodat, habozás nélkül teljesítik az elvárásaidat, a nap huszonnégy órájában kényeztetnek, becézgetnek, csak azért mennek dolgozni, hogy neked mindened meglegyen, és neked ehhez mindössze annyit kell tenned, ha éppen kedved tartja, akkor hízelegsz nekik egy kicsit. De még ezt sem feltétlenül muszáj megtenned. Persze, ha van benned egy kis tisztesség, akkor igyekszel örömet szerezni a rabszolgáidnak, főleg, ha ez neked semmibe sem kerül.
Igazad van angyalka, ha azt gondolod, hogy jó dolgomban észre se vettem, hogy gyülekeznek a viharfelhők a fejem fölött. Igazából majdnem észre vettem, csak nem akartam odafigyelni a gondokra. Most utólag végiggondolva, lehet, hogy nem is nagyon tehettem volna semmit. Ez volt a karmám, ezt kellett átélnem. Ne hidd, hogy a rabszolgáim után azért sírok, mert már nem szolgálhatnak. Igazából aggódom értük, nem tudom mi fog velük történni. Attól félek, hogy nem sok jóra számíthatnak. Az utolsó együtt töltött napunk nagyon keserves volt. A két felnőtt szomorúan pakolta össze a motyóikat. (Volt rá idejük, hiszen hónapok óta már egyiküknek sem volt munkája). Tudták, hogy csak kevés holmit vihetnek magukkal, a bútorok, az edények, a háztartási gépek, a családi fotóalbumok, a könyvek mind ebek harmincadjára kerülnek. A ruháikat sem tudták magukkal vinni mind. A két gyerek sírt, hiszen a játékaik többségét, a mesekönyveiket, a szobanövényeiket, a kedvenc kispárnájukat, de még a macis meg a cicás takaróikat sem vihették magukkal. Szerencsére előbb a gyerekekért jöttek. Mivel nem volt olyan rokon, aki magához vette volna őket, intézetbe mentek, két teljesen idegen, nem túl barátságos nőszemély vitte el őket. Azután jöttek a szomszédok, akik bármit vihettek, ami megtetszett nekik azokból a holmikból, amiket a két felnőtt nem tarthatott meg magának. Vitték a hűtőgépet, a porszívót, a vadonatúj ágynemű garnitúrát, a faliórát, a TV-t, a gyerekek íróasztalát, a számítógépet. Persze fizettek érte, pár ezer forint összegyűlt. De az agyonhasznált szekrényeket és a többi nehéz berendezési tárgyat nem vitte el senki. Azokért az önkormányzat küldött szállítókat, akik valami raktárba vitték azokat, ahonnan három hónap múlva majd úgyis kidobnak mindent. Erre a sorsra jutnak azok a könyvek is, melyek sem az antikváriusnak, sem a szomszédoknak, sem más ismerősnek nem kellettek. Kovácsné, a harmadikról elvitte a fényképalbumokat, mondván, megőrzi azokat, ha majd jobban megy nekünk, lesz hova vinni, akkor visszaadja. Rabszolgáim nagyon megköszönték, bár mindnyájan sejtettük, hogy egy-két hónapig fogja őrizgetni Kovácsné a mi fotóinkat, azután majd a saját családjáról készült felvételekre cseréli az albumokban a képeket. Én izgatottan járkáltam föl-alá, sem segíteni, sem vigasztalni nem tudtam. Aztán megérkeztek a szállítók. Amikor az utolsó szekrényt vitték ki, az asszony végre sírva fakadt. Számomra ez volt az utolsó csepp a pohárban. Egy nagydarab, kellemetlenül izzadó férfi és egy vékonyabb flegmaképű gurtnival cipelte a nagyszekrényt a lépcsőház felé. Nem bírtam tovább, szemből rávetettem magam a nagydarabra, összes karmom az arcába mélyesztettem. Fújva, köpködve szidalmaztam a magam nyelvén, amit persze ő nem nagyon értett. A harmadik munkás kapta el a nyakam. Ő talán értette, mit mondok, mert nagyon csúnyán beszélt velem. Megragadta a nyakam és teljes erőből a falhoz vágott. Elsötétült előttem minden. Ezzel együtt, hidd el angyalka, nem bántam meg az utolsó hősies cselekedetemet. Lehet, hogy az a munkás nem tehetett róla, hogy kilakoltatták az én híveimet, de valahogy mégis rá haragudtam a legjobban. Azt hiszem, benne éreztem a kárörömöt. A többiek legalább közömbösek voltak, netán sajnálták a családot, akiket kilakoltattak.
Azt már innen, a felhő széléről láttam, hogy a műszak végén a szállítók főnöke odament ahhoz a munkáshoz, amelyik a falhoz csapott, és azt mondta neki, miközben kifizette a bérét: jól végezted a munkád, ennek ellenére ne gyere többet. Azt a szegény macskát nem kellett volna megölnöd.
Tudom, hogy neked ez a dolgod, de mégis köszönöm, hogy meghallgattál angyalka!
