Bárdos Bodza vagyok, 18 éves, gimnáziumi tanuló. Igen, gimnazista vagyok, de emellett még olyan sok más is: vagyok Én, ha az univerzumot nézzük, vagyok Tag, ha a csapatot nézzük, vagyok a Lánya, ha anyámat nézzük, vagyok Állampolgár, ha az államot nézzük, vagyok Ember, ha a fajomat nézzük. A lényeg, hogy nem Egy dolog vagyok. Vagyok ez, vagyok az, és köztük vagyok SORSTÁRS. Én Sorstárs vagyok. Sorstárs mindenkinek, minden embernek és minden lénynek. Együtt lettünk, Együtt leszünk, amíg leszünk, Együtt vagyunk. Együtt.
Igen, de akkor mi van? Hát az, hogy részesülünk az együtt-levés előnyeiből, de emellett fontos kötelezettségeink is vannak. Ez, habár természetesnek kéne lennie, az embereknek nem magától értetődő: a sorstársi kötelezettségek alól sokak felmentésnek érzik a „rendes állampolgár”-i viselkedést, a „nem-bántást”, de fontos elkülöníteni a rég-bevált együtt-élési szabályokat és feltételeket, a saját, lelkiismerettől-fűtött, társadalmi kötelezettségektől.
A kulcsszó a felelősségvállalás. Felelősséget vállalok magamért és másokért. Felelősséget vállalok azért, hogy mi vesz engem körül, Hogy kivel és mivel töltöm az időm, hogy kivel hogy bánok. Felelősséget vállalok, szinte mindenért és akármiért. És hogyan? Szerintem ehhez keresni kell egy Hidat. Egy Hidat, ami átvezet az EGÓ-tól a közösségben való helyünk elfoglalásáig. Az én hidam a noÁr mozgalom.
Ez a mozgalom azért küzd, hogy az emberek egy tudatos, cselekvő társadalmat alkotva egy szabadabb és nyitottabb országban éljenek. Az egyént a társadalom szerves részeként látja, mégis a változást az egyénen belül próbálja elindítani. Cselekvésre buzdít, felébreszt, kiránt a semmit-tevés álmából, és azt mondja: Gyere, gyere, itt kell a segítséged!
Mint mondtam, a noÁr egy híd. Egy átvezető út a cselekvés felé. Megmutatja, mit tudsz csinálni, megmutatja, hol tudod csinálni és azt mondja: csináld! Mindez, első hallásra, feleslegesnek tűnhet, úgy gondolhatjuk ezt magunk is meg tudjuk csinálni. Mi is utána tudunk nézni, ki tudjuk választani, kinek és miben szeretnénk segíteni. Valóban, az átjárást mi is megoldhatjuk: eljuthatunk a semmit-tevés szigetéről a cselekvés és gondolkozás városába. Azonban nem sokkal egyszerűbb és biztonságosabb a hídon menni, mint felépíteni saját tutajunkat és azon átevezni?
A noÁr mozgalom már felépített hidat nyújt nekünk. Így könnyedén neki tudunk látni a feladatunknak: felelősségvállalás. Ez nem feltétlenül az együttérzés után következő lépcső. Nem kell, hogy a szívünkön viseljük mindenki sorsát, ahhoz hogy felelősséget vállaljunk. Lehet ez az első, lehet ez a kezdő lépés, hogy ezáltal megszülessen az együttérzés.
A Felelősségvállalás tehát – jelentsen hajléktalanellátást, gyerekek mentorálását, szegények megsegítését, szemételhordást, tanítást, információ átadást, fizikai segítséget, vagy csak annyit, hogy valakinek meghallgatjuk a panaszait – a közügyekért cselekvés módszere és alapja. Felelősségvállalás nélkül csupán alvó részei vagyunk az Egésznek, a Közösségnek, amiben élünk.
A Felelősségvállalás gyönyörű. Adok-kapok módon működik, melyben a „kapok” rész kisebb szerepet játszik, és általában élmény formájában jelenik meg. Adni jó, adni kell… Aki adni tud, annak adnia kell… Ahogy Karinthy írta az „emberszolidaritás minimuma” ötletét kifejtve: „Törvénycikkbe kellene foglalni végre, hogy nem csak az a gyilkos, aki megöl, hanem az is, aki pusztulni hagy.” Nem segíteni, amikor segíteni tudok, bűn. Nem kerülök bíróság elé, nem ítélnek el börtönbüntetésre. Ez Lelkiismereti bűn. Ezért önmagammal kell elszámolnom, a saját szemeimbe kell tudnom belenézni. Önmagamat kell, tudnom szeretni.
Lehet pont ez az, ez az önmagunkkal való szembenézési vágy, ez a mérhetetlenül önző cél, amiért felelősséget vállalunk. Nem tudom… nem is fontos. Felelősséget kell vállalni.
2021.10.21.
