Egy férfi felkereste volt barátnőjét, megverte, több szúrást ejtett rajta majd mindkét szemét kinyomta, puszta kézzel. Ezután elmenekült a helyszínről és több napos bujkálás után, a volt apósa házában találták meg a rendőrök egy szekrény mögött, pokrócok alatt.
A fiatal nő látását nem sikerült megmenteni, bár valószínű, hogy ezt ő még nem tudja. Amikor ezeket a sorokat írom, még altatják. Napok óta szinte óránként jut eszembe ez a számomra teljesen ismeretlen lány, vagy úgy, hogy mit élhetett át az eszméletvesztése előtti percekben, vagy úgy, hogy mit fog az ébredés utáni – és itt is szívesen írnám, hogy percekben, de egy életre tette tönkre egy férfi (?) aki nem bírta elviselni, hogy nem szeretne vele lenni már. Egy ember (?), aki nem bírta elviselni a nemet, egy életre megnyomorított egy nőt.
Mert szabad neki tulajdonképpen, hiszen semmi és senki nem védi az áldozatot mielőtt vér nem folyik. Most feltételezem folyt, de hátra lehet dőlni, legalább másé sem lesz, ha már nem átallott elutasítani egy másodrendű nő egy elsőrangú férfit. Ez a középkori felfogás dívik itt még, nőügyekkel nem foglalkozunk, az asszonyságok szüljenek minél több közjószágot és ne szóljanak bele a nagyok dolgába, persze. Az elkövető majd leüli a büntetést és szabadul, és látja majd a gyerekét vagy akit akar, miközben Gabriella – így hívják az áldozatot – soha többet nem látja a kislánya mosolyát, ha ugyan lesz még kedve bárkinek is mosolyogni abban a családban.
Akármilyen optimális lenne, ha minden emberben lenne egy belső morális ítélőszék, akik megsúgnák még a tett előtt, hogy ezt ne, ez nem mindenkinek adatott meg. A törvényeknek – ezzel tán nem lepek meg senkit – van valamekkora visszatartó ereje, és ha már valakinek nem sikerül eltántorítani magát belső sugallatra, esetleg visszatartja az, hogy megbüntetik érte. Meg hát, egy ország törvényei mutatják a benne lakóknak, hogy mi a fontos, merre lehet menni és hol a fal, ameddig nem kéne már elmenni.
Ehhez persze az kéne, ha a törvényhozók felől is azt látnánk, hogy fontosak például a nők. Hogy teszem azt, ratifikálva van az isztambuli egyezmény. Hogy valaki rettegésből nem vonja vissza a feljelentést az őt bántó/elraboló/pszichológiai terrorban tartó ember ellen, ugyanis biztos lehet benne, hogy megvédik, nem csak akkor, amikor már késő vagy ugye folyik a vér. Hogy nem locsolják le lúggal és nem tépik ki a szemét. És nem őt hibáztatják.
Nem kizárólag nőket ér kapcsolaton vagy családon belüli erőszak, tudom jól, viszont kimagaslóan magasabb a számuk ebben. De amíg meg lehet kérdezni egy kolléganőt, hogy „miért vagy ma ilyen hülye, baszatlan vagy, vagy menstruálsz”, amíg „tuti nő volt a balesetet okozó sofőr”, amíg „nem véletlen, hogy a nők személyi száma kettessel kezdődik, másodrendűek”, addig nehezen fog menni a változás, mert bizony ezeken is múlik.
Ne legyünk vakok ezekre a dolgokra. Nekünk még van szemünk.
Nuszer Mirjam
