Az első általános iskolai osztálytalálkozónk épp abban az évben volt, amikor megszületett a fiam. Sosem voltam az a modell típus, de akkor, a 3 hónapos kisbabám mellől még erőteljesebb testtel indultam neki az időutazásnak, mint a megszokott. Emlékszem mennyire szorongtam ezen, mert hát oké, a szülés jó páncél és magyarázat a fura tekintetekre, de valljuk be: az égvilágon semmit nem tettem azért, hogy egy gramm is lemenjen. Nem bántott amúgy senki, örültünk egymás gyerekeinek és egymásnak. 14 éves találka volt, hogy jött ki, a mai napig nem tudom. Épp kétszer annyi idősek voltunk, mint amikor elballagtunk a suliból, Szombathely akkor legmenőbb iskolájának a zenei tagozatáról.
Volt egy aztán 5 éve is, 25 éves és bár a facebookról értesül az ember sok dologról, így nyilván a volt osztálytársai életének kisebb-nagyobb szeleteiről is, nagyon más beülni a régi iskola régi termébe és onnan figyelni, kivel mi lett. Jó volt tényleg, utána finom vacsora, a drága ofőnk, aki kifénymásolta mindenkinek a nyolcadikos naplórészletét,( na gondoltam, Andor kiröhög az tuti, de mindig mondom, csak ne úgy ahogy én, hát itt a bizonyíték) a bevallott gúnynevek, a röhögés, amikor eszünkbe jutott, hogy volt az a divat, hogy a fiúk meghagytak egy tincset a hajukból a tarkójukon, de a nyolcvanas években ez nem úgy ment, hogy olyan hajam van, amilyet akarok, na szóval a „Júba”, osztályfőnökünk és egyben az orosz nyelvtanárunk (Judit egyébként és a világ egyik leglágyszívűbb embere, de hát Júba volt nekünk, pityergős, cuki és szabálykövető) a soproni Tűztorony tövében meglátta, hogy a Tibinek van ilyen tincse. –Tibi, ahogy hazaérünk, levágatod a farkadat! – kiáltotta határozottan Sopron legnagyobb örömére. Aztán elvitt minket a hétköznap meg a távolság és persze nem lett semmi a megbeszélt közös negyvenedik szülinapból, sokan külföldön élnek, mások meg máshol. És aztán jött a levél, hogy harminc éves találkozó. Harminc… harminc. Azonnal hívtam a mamát, hogy hogy lehet, hát én emlékszem a ballagási blúzomra meg mindenre, a harmincadik találkozókra nénik járnak meg bácsik, edzésben sem vagyok ilyen szembesülésekkel, bár ha az összes középsulim találkozójára elmennék, gyakorlatilag mást sem csinálnék, meglenne a rutin. De már a számtól kerekebb lett a szemem, mint maga a szám. Mármint a harmincas szám. És eljött a nap. Izgultam persze, azért ilyenkor valahogy elszámolunk idővel és térrel és erre a számvetésre szinte kizárólag azok előtt kerül sor, akik láttak minket a strartmezőnél tele álmokkal. Jön a leltár, megállíthatatlanul.
Fantasztikus este volt. Ott ült egy csomó 14 éves ember a rég hallott becenevekkel, a 30 év után bevallott szerelmekkel, a tanároknak meggyónt puskákkal, a 44 éve tapasztalatával és talán bölcsességével együtt.
A leltár? Nem rossz. Sok mindent elértem, semmit sem az idejében szinte, de annál értékesebb számomra. És arra is rájöttem, hogy vannak barátságok meg kapcsolatok, amiket nem tud szétmállasztani semmi. Hogy amikor kiderült, hogy operálnak (ó igen, az epe, most nem volt nekem finom vacsora) akkor a fél osztály és a kedvenc tanárom felajánlotta, hogy meglátogat. Egy másik osztálytársam kijött értem az állomásra. Hogy tele vagyok jó emberekkel. Ez van a serpenyőmben.
Elgondolkodtató, hogy mennyi mindent viszünk magunkkal az iskolás évekből. Ott töltjük a legtöbb időnket, nem kopik sem a jó, sem a rossz, maximum rárakódnak fajsúlyosabb dolgok, de a mélyben ott lapul minden. A tanárok szerepe az egyik legfontosabb, én például, ha írok valami nekem mélyet, a mai napig az elsők között van a volt irodalom tanárnőm, akinek átküldöm. Ha az ő szűrőjén átmegy, nincs nagy baj. Kincsek a jó tanárok is, kezükben a jövő és a történetek java, amik 30 év után elhangzanak. Vigyázzunk rájuk és becsüljük őket.
Nuszer Mirjam, 8.z.
