Aranypénzed, a szendergő, böffenő Éned foglára,
zsebében cseng, „tulajdonjog” rongy vackod takartan,
testedbe a soha Tél, deres lánchúsba-idegbe vág,
szabad szél, papírlapokat fútta, így szalad tova,
magadra maradsz, dicső éhhedért lámpaláng glória,
mit viselhetsz, vén dac, a reád nem ismerök, „véled”,
egy utcarészt kővesedik a lépted, oda és vissza,
közel tíz méterre, szavad már nincs, két csonk kezed,
élet mámorát feledte, – túlélő ismeret, papírpénzen
nagyvárosi egyszer-egy, a csend „törvénycikkeje”
színes lőporfüstben, a kéz-kézben barrikád,
vonultok által város, számtalan kísérteteként,
kedves századunk, ringó búzamezők határain is túl,
az utca zaj szerte cseng, sietős lépt az egyszeri kerten át,
festődéseink szép világ, éj-Nap árnyékot virágzó gaz,
vásznat tépte előttisége, a meglelte titkos bíbora,
megmérte: az alkotó művére így tekint mesebéli óriás,
két csillag közt, feledte aránypár, mi végre viszonyítani,
és Te is festhetsz egy ragyogóan kicsiny Napot,
tovább villansz, két kezed kilenc bolygón túl pora,
egy leendő folyamhoz indulsz, lemosni a csillagos piszkosát,
hisz bányák gyémántos fényit okádtad, a nem ismeretes,
Univerzum előtti vidéken, idő és tér nélkülözte álmod,
gyermekként megrajzolta virág, az öledre sarjad,
a kékszíne, szaladta végtelen, döglesz oxigén – pirosa hevület.
