Még most is, a te szavad szólít
meg, és hív merészen,
aki felé most is tartok,
és még most is lépkedek;
megállítva közben
lélegzetem és szívverésem,
hogy felajánljam neked
sorba az üdvös vétkeket.
Örülve, ha bennem nem csak
bűnös üdvöket találnál,
hogy a hűségem vára
hadd legyen egyszer védett;
hogy ne érezzem többé,
hogy nem is vagyok talán már,
vén juhászként és árvaként
nézve a messzeséget.
Mint aki a rosszkedv mocsarában
már annyit hentergett,
magát el a hideggel
és a magánnyal árasztva,
kinek a társ a legnagyobb
szükségében sem kellett,
várva csak a kérdésre
és a becsületes válaszra.
Bújva meg az észrevehetetlenben
és a kevésben
el, nem tudva a remény
miért lök, és miért hajít;
hagyva a villámokban,
és hagyva a jégverésben,
mint akit az Isten is
számtalan ravaszságba vitt.
Nem adva magam sem
a bizalomnak, sem a hitnek,
nem vállalva egyetlen feladatot
sem, mit rám róttak;
mint akinek napjait
az ördögök szentelik meg,
képzelve szavakat,
a gyémántnál is ragyogóbbat.
Le, nem tudva miért írnak,
és el miért temetnek,
mint aki napjában százszor
és ezerszer is megtör;
hallgatva, ahogy mögöttem
újra összenevetnek,
hogy még álmodni se merjek
a többről, és a szebbről.
Kit az ujjai közé
megint a múzsája teker,
ami ellen nem tehetek
semmit, hiszen tudod jól;
nem tudva, fel, hogy
támasszalak és temesselek el,
hogy meg ne bolonduljak
a sok eszembe jutottól.
Mintha bennem gonosz
szélvész süvöltene és dúlna,
ki el, a félelmet és
a rettegést sem oszlattam;
kinek világa meg tőled
szépülne és jobbulna,
úgy cipelve a szívemet,
akár csak egy rossz katlant.
