Na és akkor Petőfi – fájdalom – ennyi volt a mostani írásomban, mert bár a cím idevág (vagyis engem oda, de rendesen) de a jelentése nálam sokkal prózaibb, mondhatni kevésbé költői: nekiálltam sportolni. Szóval én Petőfi 200 helyett most a nőnapot lovagolnám meg, azon belül is azt, amikor a nő (én) egy szép nap (hm-hm, inkább egy vak ló bátorságával indított önkínzó nap volt ez) úgy dönt, hogy elég a nyavalygásból és gyere ide életközepi válság, hamm bekaplak. Nem szeretem kerülgetni a forró kását (most mondjuk célszerű elkerülgetni, kurva sok kalória, na mindegy), kimondom úgy ahogy van: elért sok negyvenes nő rémálma, vagy lehetősége, kinek-kinek ízlése és megoldóképlete szerint, a ki is vagyok én, a mit is értem el és a hogy is nézek ki, mert múltak a gyermekévek és hát arra is rá kellett döbbenni, hogy a saját gyerekem évei is múltak, maholnap, hetekben mérhetően 17 éves lesz. Tehát bár marad a legfontosabb szerepem életem végéig, hogy az anyja vagyok, de nem folyamatos főpróbahéttel, minden percben, hanem esténkénti előadásokkal. És akkor marad egy csomó idő megkeresni azt a nőt, aki voltam azelőtt, mielőtt a Szex és New Yorkot leváltotta a tévémben a Thomas a gőzmozdony.
A lelkem – hála a terápiának – viszonylag okés, vannak kisebb-nagyobb földindulások, de hát kinél nem, meg hát a hormonok is besegítenek, időnként végtelenített várandósnak érzem magam, bőghetnékem van egy mosolygó nagymamától a villamoson, máskor rideg tekintettel bámulok mint Doron a Faudában, de úgy érzem, ezzel megküzdök, sikerül középre hozni a dolgokat, egy viszonylagos optimumba. Na de a testem… Az edzőtermet sosem látott, sportot sosem művelt, dohányfüstös világmegváltásokba annál inkább burkolt testem… na azzal úgy döntöttem, van dolog. Nem huszonéves akarok lenni, félre ne értsenek. Csak egy viszonylag vállalható 45 éves. És akkor jelentkeztem. Felmérés. Az elején még optimistán elővette az edzőm a stoppert, aztán rájött gondolom, hogy nanoszekundumot nem mér, márpedig az én sportteljesítményem abban mérhető. Nem, sajnos nem annyi idő alatt futok le ezt-azt, hanem annyi ideig bírok guggolni, plankelni. (utóbbi 28 másodperc amúgy, arra büszke vagyok, tehát helyesbítek☺) És abban is helyesbítek, hogy ez volt az eleje. Sírásra görbült szájjal elvonultam az edzőterembe és nem értettem, miért utálom magam annyira, hogy ezt teszem magammal. És megszerettem! Egy hónapja járok és esküszöm, hiányzik már! Az evésen is kéne csiszolni, mert a 70 százalék sajnos ott dől el, de néha ott jó bika módjára megcsúszom, például amikor bemegyek a zöldségesemhez, cékla-répa-karalábé mantrázom serényen és meglátom a fahéjas-csokis mandulát. Volt egy kósza kísérletem, hogy hátha nem az, de a zöldséges mondta, hogy de az és finom. Akkor még elrebegtem, hogy de hát este csináltam egy csomó kitörést, nem akarom elbaszni, de erre megkérdezte, hogy mert mi vagyok én? Vulkán? És hát ez olyan igaz volt, hogy nem vagyok, hogy vettem sajnos és finom tényleg.
Sportolok tehát, sőt, egyszer az edzőm valamire, amit mondtam, azt mondta, hogy igen, a sportolók ezt szokták. Majdnem elsírtam magam (ugye a hormonok), hogy rám ilyet még sosem mondtak. Valószínű ő sem gondolta át, de mindegy, kimondatott. Sőt, bókot is kaptam már. Szóltam neki, hogy nem 8 guggolás van hátra, csak 7. „Megfigyeltem, hogy neked nagyon jó (felgyorsult az amúgy sem béka feneke alatti pulzusom, itt most kiderül, hogy sporttehetség vagyok, kapja be a volt tesitanárom, aki meg akart buktatni középsuliban) a memóriád.” Nem csüggedek. Az agytorna is torna.
Boldog nőnapot mindenkinek,
szeretettel: Nuszer Mirjam
