A szél

Függönyt elhúzva nyitok a kertre, az erdőre, 
nézem a szelet, hogy dühöng, kiabál, 
esővel dobol, sistereg, majd szárazon sziszeg, 
susog, dudál, légkábelen furulyál. 

Még zöld ringló kócos hajába
belekap, ablakon indával kopogtat, 
kései körtét ráz, almával szüretel, 
elfújta a nyarat, s két napja nem ül el. 

A nem csípős, már hideg szélbe
a vadszőlő belepiru, s levele hull
zöld fűre, tó hideg vizében
s lám a büszke tölgy is sárgul, barnul. 

Táncoló magas fenyők felett
fehér felhőfoszlányok futnak, 
dél felé húznak, mint nemrég a 
fecskék tették, mert már sejtették. 

Szürke-fehér eget emelkedő nap kékít, 
langyos fénye kiemel, színeket élénkít, 
bíztatva ösztönöz, reményt ad – noha a Tél jő, 
a rossz múlik, lesz még nyár és szebb jövő. 

0