A 14-15 éves forma srác körbesomfordált a lépcsőházakban, végigturkálta a kukákat, ameddig kezei elértek, aztán amit talált a zsákjába tette. Mikor mit. Kívülről tudta, mely üvegeket hol és mennyiért vesznek vissza. Vagy a megmaradt krumplit/ olykor csak a héját/, egyéb zöldségféléket, ritkában – hétvégék után – pizzamaradványokat, ruhát, cipőt, amiket a lakók kitettek.
Mikor ezzel végzett, jól bejáratott útján kiöntögette a hamutálcákból a csikkeket, onnan a zsebeibe, bizony, ilyenkor alaposan forgatva szemeit. Rettenetesen szégyellte ezeket a vadászatokat, mást viszont aligha tehetett. Odahaza mindennek van helye. Kivágják a rossz részt, nagy dolog…
Akármennyire ügyelt rá, nehogy észrevegyék, pár napja kilesték ténykedését. A nádszálvékony néni, örökös háziköntösében, a konyhai sötétítőn keresztül figyelte. Ő látott, ellenben másnak láthatatlan maradt. Csupán a fejét dugta ki nagy ritkán.
Egy nap, a vitrinben katonásan sorakozó, megsárgult fényképekre esett tekintete. Atyavilág! Ezek múzeumba valók! Tavaly lépte át a kilencvenet. Eljött a délután, korán sötétedett. A fiú egy emelettel alatta „dolgozott”, mindjárt felér, és elhalad az ablaka előtt. Helyesen számolt. Pont akkor nyitotta ki az ajtót, amikor elé lépett. A nagy ijedtségtől kiborult a zsák, két sörösüveg összetört, a kukacos alma megcélozta a földszintet. Az öregasszony végigmérte. – Ne haragudj, fiacskám. Olyan vén lettem, elfelejtettem figyelmesebbnek lenni. Hát bevásárolni voltál? – nézett le a folyosó kövére. A fiatalember falfehérré vált. – Jól van, tudom én, miben jársz, – törte meg a csendet a leleplező. – Ugye, ugye nem tetszik elárulni senkinek? Ez a legjobb ház, itt legalább a szemetesek tetejére…,– felejtkezett el magáról mentegetőzésében a fiú.
Az biztosította erről, és várakozásra kérte. A szegényes konyhában kinyitotta a hűtőt. Akadt valamicske sajt, parizer, paprika, fél doboz tej, tűrhetően száraz zsemlék. Becsomagolta a holmit, s indult volna ki, de még valami eszébe jutott. A vitrin. Ott van, a Jóisten tudja, minek, rég elhunyt férjének zacskónyi dohánya. Az adományt betette a többihez. –No, megvagyunk! – mondta a fiúnak, aki egészen másra számított, mondjuk a házmester hirtelen megjelenésére. Össze- vissza verő, örömteli szívvel megköszönve rohant lefelé, az asszony pedig lassan magára zárta az ajtót, és hagyott elindulni két kicsi könnycseppet beteg, fájó szemeiből.
Mert ez a történet így is kezdődhetett volna: A szutykos ruhájú, kócos, örökké csúfolt és megvetett leányka…
