Ahogy telnek az évek és az ember öregszik, egyre több emlék mardossa az agytekervényét. Ezek az emlékek aztán mindenfélék lehetnek. Lehet, hogy olyan is van közöttük, amire a mai eszünkkel nem vagyunk büszkék, sőt, szeretnénk elfelejteni, de amikor a gondolat ott mélyen a lelkünkben kapirgálni kezd, bizony, ha akarjuk, ha nem, azok szépen előbukkannak. Sorakoznak elménkben a szép emlékek, amikor például jót cselekedtünk. Ilyenkor aztán a büszkeségtől dagadni kezd keblünk. De bizony előtörnek a fájó emlékek is, azok, amikor megbántottak vagy éppen bele gázoltak a becsületünkbe.
Nekem ebben a pillanatban gyermekkorom egyik nem éppen vidám emléke jutott eszembe. Gondolatban felidézem azt a bizonyos napot, és be kell vallanom, hogy ma is rossz érzés kerít hatalmába. Valószínű, hogy akkor régen nagyon mélyen érinthetett a dolog, mert ha visszagondolok, most is sajogni kezd a szívem.
Nyári szünet volt, a barátnőmmel megbeszéltük, hogy késő délután átmegyek hozzájuk. Amikor megérkeztem, a család éppen vacsorázott. Négyen ülték körül a konyhaasztalt. Észrevettem, hogy a nagymama, aki velük lakott, nem ült az asztalnál. Később megtudtam, hogy ő mindig a szobájában szokott enni egyedül. Ezen én nagyon elcsodálkoztam, hiszen mi otthon nyolcan ültük körül a konyhaasztalt, emlékszem, alig fértünk el. A nagyszülők is velünk éltek, és a szüleimnek eszébe sem jutott volna, hogy az „öregek” külön egyenek.
Visszatérve a késő délutáni látogatásra, amikor nyugtáztam, hogy éppen vacsoraidőben érkeztem, elnézést kértem, és hát rendesen zavarba is jöttem. Gondoltam, nem akarom itt tovább tátani a számat, ezért azt mondtam, hogy majd később visszajövök. A barátnőm azonban kérte, hogy ne menjek, el, mert már nemsokára befejezi a vacsorát. Én továbbra is szerényen várakoztam, és az ajtófélfát támasztottam. Az azonban rosszul esett, hogy egy lélek sem mondta azt, hogy üljek már le valahová, ne ácsorogjak ott. Arra, hogy netán megkérdezték volna, hogy kérnék-e egy falatot, már gondolni sem mertem.
Emlékszem, ott álltam a konyhaajtót támasztva, és zavaromban mindenfelé nézegettem. Mindenáron el akartam kerülni, hogy tekintetem a jóízűen falatozó emberekre irányuljon. Sajnos hiába próbálkoztam, ez nem igazán sikerült, mert pillantásom minduntalan az asztalon lévő ételre szegeződött. Mi akkor még nem vacsoráztunk, mert édesanyám mindig munka után esett neki a főzésnek. Mikor mit főzött, de minden nap meleg ételt ettünk. Nagyon jól emlékszem, hogy akkor, azon az estén ők szalámis kenyeret vacsoráztak. A gusztusos szendvics láttán nagyot nyeltem. Valószínű, hogy ezt észrevette a barátnőm anyukája, mert lenézően így szólt: „Adjál már neki egy falatot! Nem látod, hogy mindjárt elcseppen a nyála?”
Hát mit mondjak, az a mondat, mint egy mérgezett nyíl, a szívembe talált, pontosan oda, bele a közepébe. Olyan megalázó volt, úgy éreztem, mintha azt gondolná, azért, mert mi négyen vagyunk testvérek, nem jut elég enni való az asztalunkra. Szegények voltunk ugyan, de mindig volt mit enni, sosem éheztünk. Ha nem is volt túl gazdag a ruhatárunk, tiszta ruhánk mindig volt.
Amikor a szégyentől aztán magamhoz tértem, természetesen azt mondtam, hogy én már vacsoráztam, hiszen semmi pénzért nem fogadtam volna el egyetlen falatot sem. Végül is erőt vettem magamon, és illedelmesen elköszöntem.
Hazafelé menet elgondolkodtam a történteken. Boldog és büszke voltam, hogy én egy olyan szerető családban nevelkedhettem, mint az enyém. Nálunk ez nem történhetett volna meg, hiszen bármilyen szűkösen voltunk is, a vendég mindig hellyel és étellel volt kínálva. Édesapám a lelkét is odaadta volna bárkinek.
Arra is jól emlékszem, amikor édesanyám mákoskalácsot sütött, úgy körülbelül nyolc rudat, és mire észrevette, mi négyen suttyomban kihordtuk az utcára. Természetesen megettük az összest a barátainkkal.
No, de ez már egy másik történet.
(2021 október, második díj)
