„Napokon át sűrűsödő keserűség.
Cél nélkül, értelem nélkül, magyarázat
nélkül, elszenvedve csupán a jelenséget
– mint egy állat, egy növény,
egy kő. Hasznavehetetlen mindaz,
ami fiatalabb ezeknél.”
/András László: Egy érzés/
A Nagyvárad téren együtt toporogtunk a galambbal a 24-es megállójában ő akart közösködni velem, pedig sosem vagyok éhes csak nagyon kellett pisilnem, de egy járványból kifelé haladva még azt sem lehet egy nagyvárosban olvastam, hogy erre is van már applikáció amit úgysem értenék inkább beszélni szeretnék megtanulni lehetne a saját vívmányom elsőként a galambtól megkérdezni hogy képes a hiányával együtt élni valaki csak egy kendőt veszített el ő az egyik lábán az ujjait, mégis tökéletesen járt és közeledett felém a hatalmas szemeit alig tudtam állni, lehet így születni vagy levághatja a villamos attól még megy tovább, de nem voltam képes megszólalni amikor az óvodában a folyosón ültünk sorban, mint a verebek várakoztunk hogy kimehessünk az udvarra és az óvó néni felvette a földön taposott kendőt amin hímzett virágok voltak és kérdezte, hogy ki veszítette el nem voltam képes megszólalni hogy én, akkor tudtam hogy már soha többé nem fogok beszélni, mert akkor ez a két betű beszorult a torkomba és mára úgy megkövesedett, mint az a hatalmas madár ami már sosem repül el hiába ordítanak a szirénák és zakatolnak a villamosok semmitől sem félve a téren talán ott akkor kellett volna kihányni végre a megállóban és akkor mindenki látja és hallja hogy én voltam és a galamb is jóllakik, engem meg már az sem zavarna többé ha bepisilek mert a megszólalás pillanatában biztosan elrepülnék.
