Állami gondozásban nevelkedtem, 33 éves vagyok. Ugyan 7 éves koromig a szüleimmel éltem, de semmilyen emlékem nincs abból az időszakból, anyámmal 18 éves koromban találkoztam és hiába volt az az első 7 év, én úgy éreztem, akkor ismerem csak meg, ott látom először. Vidéken voltam otthonban meg egy kis ideig nevelőszülőknél is, huszonévesen jöttem fel Budapestre. 8 általánost és a 9.-10. osztályt végeztem el, szakmám sajnos nincs. Amikor nagykorú lettem az intézet segítségével vettünk az életkezdésimből egy házikót ott lent, úgy tűnt, egyenesbe jön az életem, de jött egy lány és vele azt hittem, az igazi szerelem. Nem így történt, csak a házikóm kellett neki és a családjának, leitattak és mire józanul felébredtem, nem volt házam, ügyvéd által hitelesített papírom viszont volt arról, hogy odaadtam nekik mindenem. A gyámhivatal nem tudott segíteni, nagykorúként írtam alá, bár semmi tapasztalatom nem volt semmiben.
Ekkor jöttem fel Pestre, mert bár megpróbáltam hazaköltözni anyámékhoz, de nem egyeztek a megszokott életkörülményeink, nem bírtam. Nekem addigra természetes lett, hogy ahol lakom ott van víz, fürdőszoba… Egy ideig ugyan megint nélkülöznöm kellett ezeket, az utcán aludtam sokszor, aztán végül szállókon és lassan a koldulásból és utcán lakásból lett munka, 15 éve vagyok utcaseprő és olyan 10 éve árulom a Fedél Nélkült. A Menhely Alapítványnál amúgy is sokat segítettek, itt ki szeretném emelni Mariannt (Fialla Mariann – a szerk.) és támogatott a Kürti Erzsébet Önsegítő Egyesület is, nekik is köszönhető, hogy mára egy önkormányzati lakásban élek a feleségemmel és a két gyerekemmel, akik 7 és 13 évesek. Voltunk albérletben is egy ideig, de azt fenntartani nagyon nehéz egyedül, a feleségem szülei nem élnek, ő maga pedig le van százalékolva, rokkantságit kap csak. A Fedél Nélkül árusítása a legtöbbször az ételt jelenti, de nagyon igyekszem megadni mindent a gyerekeimnek. Volt olyan, hogy a lányom osztálytársának a szülei megismertek, amikor árultam a lapot, de semmilyen baj nem származott belőle, tisztes munka ez is és látják, laknak és esznek a gyerekek, nincs miért bántani minket. Nekem értük megéri küzdeni. Sosem ítélem el azokat, akik utcán élnek, mert megtapasztaltam én is, milyen az. De azt is tudom, hogy lehet harcolni a családért és magunkért is.
A lakásban 2016 óta lakunk, rendesen ki kellett pofozni, hogy lakható legyen. Egy dolog nem jött össze, az egész elektronikai hálózatot ki kell cserélni, mert bár hiába lett kályha egy gyűjtés segítségével, szikrázik, rosszul lett bekötve és több konnektor nem is működik. Felmérték és a legkisebb összeg 700 ezer ft, amennyiért áthuzalozzák az egészet. Az önkormányzatnál kijelölt határidő letelt, de sajnos képtelen vagyok ezt a pénzt előteremteni. Ha ez sikerülne, a világ legboldogabb embere lennék, mert minden téren biztonságban tudnám a családomat. Igazság szerint félünk is, nehogy tűz legyen emiatt vagy bármi ilyesmi, aminek minden felelőssége engem terhel. Ha ez az összeg összejön, minden álmom teljesült, de bizakodó vagyok, mert bármi is ért az életben, valahogy a jó mindig többségben van.
szöveg: Nuszer Mirjam
fotó: Gombai Gellért
