Megint csak a teljes véletlen hozta, (már ha vannak, de nem spiri-rovatot viszek, bár túl tudom tolni az eleve elrendeltetésbe vetett hitemet. És ennek az önvallomásnak még akár jelentősége is lehet később), de tegnap (06.15.) írt a Kepe (a főszerkesztőm), hogy a címlapon Karsai Dániel lesz. Ebben, mármint hogy megírja sok furcsaság még nincs, időnként rámsegít, mert van az úgy, hogy eltekereg a múzsa. De tegnapelőtt én színházban voltam, a 6színben.Az Egy tökéletes nap című darabot néztem meg. És tudtam, hogy erről akarok írni. Nem arról, hogy mentem pink ruhában és összefutottam életem egyik legjelentősebb férfijával és akkor már belül is pink voltam és eleve nem nulláról indultam az érzelmi magashegyi búvárkodásra. Nem. Nekem fontos adalék persze, de amikor megláttam az előtérben Karsai Dánielt, áthelyeződtek a hangsúlyok. És míg el nem felejtem, egy kurva másodpercig nem éreztem sajnálatot vagy szánalmat. Empatizálok vele, de eszembe sem jutna sajnálni valakit, aki erősebb, mint bárki, akit ismerek, vagy akiről akár csak hallottam a Bibliából vagy a Magyar népmesékből. Mert a sajnálat pejoratívvá lett, és én semmi de semmi pejoratívat nem érzek, ha rá gondolok. És eközben szentté sem avatom, meghagyom embernek és itt jön számomra a lényeg: AKI ANNYIRA SZERETI EZT AZ ÉLETET, HOGY ÚGY AKAR ELMENNI, HOGY AZ UTOLSÓ PERCIG SZERETTE. Tiszteli annyira az életet, hogy kihagyná azt a részt, amikor minden addigi szépsége érvényét veszíti. Mint amikor egy szakításnál időben kapcsolunk és nem várjuk meg, hogy minden lélegzetét rühelljük a másiknak, akit egykor lélegzet-visszafojtva vártunk. A lélegzés szabadsága. El lehet ítélni valakit, aki nem akar kínok között megfulladni? Álszentségből, félreértelmezett hitből? Szerintem nem. Értünk is csinálja. Mert én még hazajöhettem és bömbölve elrakhattam a közben kihűlt krumplilevest a hűtőbe. Le tudom nyelni. Nem kell hozzá asszisztencia. És életemben először szorítottam a színházban a főhősnek, aki ott ült előttem pár sorral a szerettei körében, nézte az életét és ha nincs irgalom, akkor nézheti(k) kristálytiszta aggyal a halálát is, aki okos, vicces, jóképű és fiatal, szóval minden kvalitással rendelkezik ahhoz, hogy happy end-et kívánjuk neki a darab végére, drukkoltam és drukkolok, hogy legyen meg az ő akarata. Dr. Karsai Dánielé. Nem azért, mert nem hallgatnám az idők végezetéig minden okos gondolatát (mert de), hanem pont ellenkezőleg. Mert ismeretlenül is annyira megszerettem, hogy a legjobbakat kívánom. És az az ember még nem született meg, aki nálunk jobban tudhatná, mi nekünk élet-halál kérdésekben a legjobb.
***
Tavaly nyáron látogattuk egy haldokló kliensünket. Fiatal volt, jó humorú. Nem tudott nyelni már rég, hajléktalanként meg, váltogatva a szállós és utcai létet (attól függően, épp kapcsolatban élt-e) tán években, ha nem évtizedekben volt számolható, mikor főzött valamit, tiszta konyhában, kedvére. (Amúgy közgazdász diplomája volt, az érdekesség kedvéért.)
És én a halálos ágyán arról dumáltam vele, hogy mit főzött a legjobban. A lecsót és a brassóit. Ezt vitattuk meg a nutridrinkek között a halála előtt pár nappal. És röhögtünk egy csomót. Mindenen. Arra gondoltam, szocmunkásként én ennek a nőnek valamiért nem tudtam méltó életet menedzselni. De méltó halált még lehet. Ha azzal, hogy receptet cserélünk, hát azzal. Hamar lepörgött aztán, kimaradt a legnagyobb szenvedés – amennyire sejtem, hisz nem voltam a bőrében. El tudtam volna fogadni, ha egy nap úgy dönt, hogy véget vet ennek? Ha a működő kezével tesz valamit? El. Bizony el. Sőt. Kötelességem elfogadni. Mert én elrakhatom a krumplilevest és elakadhat a lélegzetem, ha meglátom a férfit. Még.
szeretettel,
Nuszer Mirjam
