Osztálykirándulás

Egy kislány szomorú története ráébreszt bennünket arra, hogy ne szégyelljünk segítséget kérni, ha bajban vagyunk, az őszinteség nagy erény. Megérthetjük, hogy miért legyünk önmagunk, továbbá azt, hogy mindig becsüljük meg, ami megadatik nekünk.

Ha jól emlékszem úgy közel ötven éve történt, de ha visszagondolok rá, olyan, mintha tegnap lett volna. Még most is olyan élénken él bennem, valósággal beleégett a szívembe.
Általános iskolás tanuló voltam, és kétnapos osztálykirándulásra indultunk Lillafüredre. A kirándulás önköltséges volt, a szállást előre kifizettük, de étkezésről mindenkinek magának kellett gondoskodnia.
A történethez hozzátartozik, hogy négygyermekes munkáscsaládból származom. Gondolom, nem kell magyaráznom, hogy nem dúskáltunk minden földi jóban. Édesanyámnak igencsak ügyesen be kellett osztania azt a pénzt, ami a családi kasszába befolyt. De ő valóban ügyes volt, nagyon is ügyes, hiszen mind a négyen megkaptuk a legszükségesebb ruhákat, és sohasem éheztünk. Mindig volt mit enni, még ha beosztással is. Igazán büszke voltam és vagyok ma is az édesanyámra. Szegények voltunk ugyan, de boldog gyermekkorunk volt. Szüleink becsületre, tisztességre neveltek bennünket.
Szóval ott tartottam, hogy osztálykirándulásra indultunk. Édesanyám hidegélelmet csomagolt, és némi zsebpénzt is kaptam tőle. Amikor megérkeztünk, az idő dél körül járt, mindenki éhes volt. A többség úgy döntött, hogy étteremben fog ebédelni. Én már akkor gondoltam, hogy ennek nem lesz jó vége, hiszen nem tudtam pontosan, de sejtettem, hogy étteremben ebédelni nem kevés pénzbe kerül, és nálam bizony nagyon kevéske pénz volt. Utólag már tudom, hogy csak én voltam egyedül így. Mindenki vidáman sorakozott befelé a kerthelyiségbe, én pedig félelmemet leplezve követtem őket. Mit tehettem volna.
Megérzésem nem hagyott cserben, látva az étlapot azonnal tudtam, hogy az én zsebpénzem egy komplett ebédhez kevés, sőt, még egy leveshez is, de ezt nem árultam el senkinek. Míg minden osztálytársam első és második fogást rendelt, én csak egy csontlevest kértem, mert ez volt a legolcsóbb az étlapon, bár az is szép kis summába került. Osztályfőnök és a többiek kérdően néztek rám, én pedig azt válaszoltam, hogy nem vagyok éhes. Ez azonban egyáltalán nem volt igaz, hiszen nagyon is az voltam.
Késő délután megérkeztünk a szálláshelyre, ahol természetesen fagylaltot és más finomságokat lehetett vásárolni. Miután szégyelltem bevallani, hogy nekem erre nincs pénzem, csatlakoztam a többiekhez. Naná, hogy elköltöttem az utolsó fityingemet is.
Másnap reggel a kirándulás folytatódott, de előtte még egy tejivóban közös reggeli volt. Mindenki leszállt a buszról, csak egyedül én maradtam ülve.
– Te nem jössz? – kérdezte az osztályfőnök.
– Én nem vagyok éhes tanárnő, és különben is, még itt van egy csomó ennivalóm – válaszoltam, közben a szívem hevesen kalapált, könnyeimet alig bírtam visszatartani. Az az igazság, hogy nekem ekkor már egyetlen fillérem sem volt, de ezt a világ összes kincséért sem árultam volna el.
Ültem magányosan, arcom lángokban égett, éreztem a többiek megvető pillantását testemen. Farkaséhes voltam, de már csak egy májkrémem és egy szelet kenyerem volt, ezt azonban nem ettem meg, mert akkor mit eszem ebédre. „Mindenki jóízűen falatozni fog, én meg majd csak nézem őket? Nem, ezt nem engedhetem meg” – gondoltam bánatosan. A szégyen és a félelem könnyei folytak szememből, amikor már egyedül maradtam. Sosem fogom elfelejteni azt az érzést, ami akkor hatalmába kerített. Ott ültem a buszon, és vártam, hogy a többiek visszaérkezzenek.
Mindenki vidáman és jóllakottan tért vissza, egyedül én ültem ott éhesen és megszégyenülve. Én, egyedül csak én.
Akkor, azon a napon megfogadtam, hogy ez soha többé nem ismétlődhet meg, még egyszer nem akarom ezt az érzést átélni.
Felnőtt fejjel elmondhatom, hogy megtanultam megbecsülni és beosztani a pénzt, és ha nem is lettem gazdag, az édesanyám nagyon büszke rám.

0