Jól emlékszem egyre távolodó gyerekkorom nyaraira, na nem azért, mert penge a memóriám (a távolodással jár azért az emlékezet kopása is), hanem mert mázlistaként a nagynéném Keszthelyen lakott és gyakorlatilag évzárótól évnyitóig ott voltam, kis kihagyásokkal, mondjuk amikor az apám elvitt láthatásra. Sőt, a válásukig ugyan az Őrségben éltünk – apámnak ott volt körzete –, a nagyszüleim meg az Őrség-Vendvidék metszéspontján – mert a nagyapámnak meg ott –, de a válás után mi Keszthelyre költöztünk és nagycsoportos ovisként költöztünk aztán Szombathelyre. Mármint én voltam nagycsoportos bár anyu sem sokkal idősebb, 19 évesen szült engem. Így tehát számomra több fontos része van az országnak jellemzően a nyugati végeken, Vas és Zala megye örök szerelem (bocs, de ez a vármegye dolog nekem nem fog menni, gyűlölöm ispánostúl-mindenestűl) Budapest mellett, ahol eddig a legtöbbet éltem. De a gyerekkor olyan masszív lenyomat-képző, mint mondjuk a vasi falusi portákon kiskoromban oly jellemző, hengerrel odavarázsolt falminta. Kígyóztak bordón vagy zölden a falon a levelek, virágok, a nyolcvanas évek Teddy hengerei még akkurátusan ki voltak faragva ezekre a mintákra és így komplett falak váltak mezőkké pedáns glédában sorakozó levelekkel mondjuk, rárakva a falvédő és az aktuális Vas népe naptár. (A nappalikban meg óriásposzterek voltak pálmafákkal, legalábbis ahol én ilyet láttam, ott ez volt mindig.) Így vagyok én tehát Vassal és leginkább Szombathellyel: átfestődhettem már ezerszer több színre, ahogy a kilincset adják egymásnak a stílusok, lefedhették a sarat-zsírt fehér festékkel, az alap az ott van, a virágos mező, ami mellett eldőltek régmúlt idők fontos eseményei. És minden év utolsó nyári hétvégéjén átüt az ezernyi rétegen az alap. Vasibb leszek a vasinál, lehull a sok rámkent cucc. Karnevál van Szombathelyen, történelmi ráadásul. Ilyenkor az egész város beöltözik római kori ruhába és három napig tombol a nép tógában. Koncert, kirakodó vásár, színház, történelmi felvonulás, légiósok, zsidó udvar, minden. Minden, ami pont a gyerekkoromban nem volt, mert a hatvanas években megszűnt és 2000-ben élesztették újra, tehát a nyolcvanas-kilencvenes évek kimaradtak pont karneválilag, de meg tudtam szokni nagyként is ezt a remekséget.
Ennek ellenére idén kétséges volt, hogy lemegyünk-e. Szombathelyen voltunk anyunál már idén nyáron, ő is volt nálunk itt Óbudán, efféle hiányunk nem volt és hát sűrű, ingerdús volt ez az év is, két munkahellyel, változásokkal. Mátrai csendre vágytam, nem a hangos őrületre. Aztán mégis úgy alakult, hogy lementünk. És valahogy akárhány éve is élek akárhol a világban, Szombathely az, ahol Karneválkor nem tudok 10 métert megtenni anélkül, hogy ne fussak össze valakivel, akit ezer éve ismerek és rég láttam, és örülünk és mosolygunk és emlékeket idézünk. Valahogy nekem Szombathely a megtartás városa marad. Emberek, akik láttak törékeny gyerekségemben, akik tanúi voltak sok mindennek, amit csak mi értünk így együtt.
Amikor nagyapám húga meghalt, azt mondta Nagyapó, hogy meghalt az utolsó ember, akinek, ha a gyerekkoráról beszélt, tudta miről van szó.
Jó volt szót érteni idén is. Jó volt otthon, írom ezt itthonról.
Jó, hogy van otthon.
Nuszer Mirjam
