Dibdáb

Bújik, kúszik, 
alattomos a bőr alatti seb,
némaság rejt fájón hulló perceket, 
tántorgón megyek, 
egy dallam, egy dalban valahol, 
szökik a hang, 
és csend lapul a fal tövén. 
Tévúton a halk remény.
A csapból monoton csöpp,
ködöl a szürke ég,
a fülke zár, 
kóbor, vén szív
egy szóra vár.
Csontosodnak a szavak. 
Vakon bízni,
de mivégre,
hisz nincs jel, 
ki megértne, 
s vérző sebet, 
fakadt gyulladást, 
titkon szőtt álmokat, 
fantazmagóriát
rovunk lapfehérbe, 
súlyként nehezülnek a betűk, 
csak monoton csend követ, 
míg kiöntöd rejtett kincseid, köved, 
a kíváncsiság vakon ítélkezik, 
s patakzó könnyeden nevet, 
bátran kér, de jutalmad
öntörvénnyel adott
semmiség. Pusztulj! 
A vánkoson álmaid tépi szét
a kódolt jel – hiány, ha fáj, 
nem érti a polisztirol, 
hogy a polihisztor csak mások által az, 
s vigaszt nyújtani is szóval lehet, 
szóval lehet, 
lehetett volna egy jel, 
hogy ne félj, de 
mit rajongva írt tollad, s tőled
hozzánk eljutott, s futott 
ki belőle egy perc, se több, 
válaszra se méltaték.
Ez egy ék. 
Írnék én, de nincs miért. 
Nincs támpont, a jó hajó 
sem vaktában, rossz irányba megy, 
kell egy kéz, 
ki roncsok közt vezet, 
s ha szirént hall, félt, 
de ad jobb kezet, 


s az útról fénykép, ha készül, 
belefeszülve 
jelez, igen, 
ha silány a kép, 
akkor is ott volt veled. 
Fedjük a tiprás nyomait, 
s merész szóból 
kendőzetlenül ajtót nyitunk, 
de kényúr az, ki tapossa
a nyomott mintás szőnyeg 
színes csíkjait s ronggyá tipródik
mind, ki nem elég,
ki nem tűz, nem ég,
álmai szőttesében
csak rojt, ami volt, 
és festett délibáb. 
Dibdáb.
Esetlen ecset. 

0