Ősök, őszök a hegyen

Öreg kertek alatt ember-sorsok suhannak
halkan, nyomot nem hagynak, csak
emlékekben élnek tovább bevésődve, 
mint kérges tenyérbe a hegyoldal.

Füst-jelek kacskaringóznak sötétedésben, 
kevéske neszek közt osonnak ős-lelkek
s állnak odébb ébredő széllel, de mikor kell,
visszatérnek, vigyázva ránk és a szőlőhegyre.

Régen tűzköpő bazalthegy most csendben ül,
csúcsa nincsen, oldalában holt falu
és harcos csontok pihennek, nem szól
a síp a tárogató sem, de valaki hegedül.

A vén diófa alatt felfakad ajkáról
egy régi pogány dallam, mely dédapákon át
jutott el idáig, akár mi magunk is, 
kik túléltük múltunk – most szól a dal.

S akad, ki vele énekli – a szüretnek vége,
a hegy fizeti az éves bért a tűző nyárban
született izzadság gyöngyökért, időért,
belé vetett hitért – a pincékben halkan forr a bor.

0