Barométer

Lobogóra tűzött kiáltásokat visz a szél:
harangzúgásba veszett, sorvadó szavak.
Csak a varjak károgása éli túl a csöndet,
a torkon akadt indulatot és könnyet,
a mosolyt alázó, gyilkos pillantásokat.
Viharoktól meghajlott, öreg fák alatt
árvaság mögé rejlik az igénytelen tartás.
Ablak a világra. Mocskos kezek intenek
fehér kendővel álcázott, véres búcsút,
kiegyenesedik a beláthatatlan végtelen.
Tenyér alatti fényt temet a métely,
lökdösődő kötélharcokban bukdácsol
a barázdákat szántott bizonytalanság.
Vizes ruhába kapaszkodó önkívületet
mér a lélekrezonancia-barométer.
Időkorlátok közé dobott könyörgésben
rajzolt szívdobbanásokat radíroz a gúny,
lebegő jelenbe köp jelképesen a közöny,
de visszazuhan és mindenütt szétterül.

Várnak a felhők, vakító napragyogás körül.

0