769. szám blog Mirjam

Egy szocmunkás naplója: Belesni a függöny mögé

By

– Nahát. – mondtam nem túl szakmaian, aztán rá is erősítettem rögvest: Nahát.

Időt húztam, ismerem ezt a tulajdonságomat, emlékszem gimiben a fizikatanárom (az egyik gimiben az egyik fizikatanár, mert megjártam párat) kihívott felelni és abból a két mondatból, amit meghallottam a súgásból, összehoztam egy hármast. Tekertem, átfogalmaztam, olyan arccal töprengtem rajta, mintha kábé én magam jönnék rá a képletre abban a pillanatban, tudósként. Akkor Éva néni az osztályhoz fordult és azt mondta: – Na így kell a nullából hármast csinálni, jól jöhet még vizsgákon, lessétek el Mirjamtól. Akkor büszkeséggel töltött el, mára már nyilván nem, valljuk be, nem a tudásom lett értékelve, hanem a túlélésem. Igyekszem felnőtt emberként már nem előadni, amit nem tudok, szeretem vállalni (na jó, a szeretem talán túlzás, úgy fogalmaznék, merem) ha valaminek az ismerete nincs a birtokomban. Időt húzni tehát áltudással már nemigen szoktam, de engem mélyen megérintő helyzetekben tudok alibizni szavakkal, ha nem is mindig. A szocmunkában – és gondolom az összes vagy legtöbb segítő szakmában – elég nehéz és sarkalatos pont, hogy mennyire hagyom magam láttatni, az embert a szak előtag nélkül, és mennyire van bátorságom meglátni ugyanezt az embert a kliens szó mögött. Mindannyian tudjuk viccekből a kórházak „egyeske” meg „ketteske” fordulatait, amikor az ágyszám adja az identitás felét. A másik felét a BNO-kód. A szociális munkában a terület adhatja az identifikációt, hajléktalanok, szocotthonosok, nevelőotthonosok és így tovább. Halmaz, azonos tulajdonságú emberek halmaza. És igen, necces kibontani, szálazgatni, rálátni a többi részére, mert sérülhetünk, mert abban a pillanatban rájövünk, hogy ők mi is lehetnénk. Azt tapasztalom egyébként, hogy minél inkább megtörténhetne az adott helyzet velem, minél inkább ismerős a tulajdonság akár, annál inkább tolom el magamtól. És persze optimális esetben kialakul egy megnyugtató egyensúly, VALAMENNYIRE a függöny mögé nézek, és VALAMENNYIRE a függönyöm mögé engedek. Szuper pajzsok az önvédelem érdekében a kódok, státuszok. Szuperek, csak épp elvész mögüle az ember. És szerencsés esetben van egy hely a világon, egy család, egy társ, egy megtartó baráti kör, akik pontosan tudják, hogy ki vagyok és csak bizonyos területeken kell szimplán szocmunkásnak, boltosnak, utasnak, orvosnak, betegnek lennem. Viszont, ha ez hiányzik, ha én csupán hajléktalan vagyok mindenhol, a kórházban, a boltban, a buszon, a munkaügyi központban…, akkor kell egy hely, ahol van nevem, amin szólítanak, ahol tudják, hogy bántalmazó kapcsolatból jövök és allergiás vagyok a májra. Ezen dolgozunk a szállón, de közben nagyon álszent dolog lenne azt állítani, hogy néha nem hív az uniformizálás megnyugtató üressége. Hív, de olyankor mindig történik valami.

– Válasszon a kezemből.

– Bal.

– Jaj, mondja már a jobbat.

– Jobb.

– Eltalálta! Nézze, ezt magának hoztam. Ahogy megláttam tudtam, én egy embert ismerek, aki ezt értékeli. Tudja, ez mi, nem? Gyertyakoppantó. Magának ez fontos, nem? Hát vagy én úgy tudom, a zsidóságban ez fontos, meg maga amúgy is szeret gyertyázni, olyan embernek tűnik.

– Nahát. – mondtam nem túl szakmaian. Aztán rá is erősítettem rögvest: Nahát. Köszönöm.

Szeretettel:

Nuszer Mirjam

You may also like