Széppróza

jlf: …szőlőhegyi emlék…

By

Annak idején – kettőezer-háromban – kerültem az ozorai – közigazgatásilag odatartozó, de a községtől négy-négy és fél kilométerre fekvő – Döbrönte Szőlőhegyre. Nevezik „Vöröskapunak” is a völgy bejáratát. Na, nem szó szerint értendő a kapu elnevezés. Többféle fajú bokor, fiatalabb akácfák szegélyezte útelágazás az aszfaltútról, ami Tamási felé fut tovább. A „kapun” belépve ritkább akácerdőn át haladunk befelé, som, fagyal, galagonya bokrokkal szegélyezett úton. És egyik lépésed után, váratlanul kilép az ember az árnyékból a „Nap” – fényre. Mint egy varázslat. Ott állsz a völgy előtt, mely úgy tárul eléd, úgy nyílik szét, mint karjait széttáró, gyermekét ölelni készülő anya. A völgyet, mint két kifli öleli karéjba a két hegy, bársonyos szőnyegként borít legelő, rét, ami finomabb a lefinomabban szőtt perzsaszőnyegnél. A legelőt különféle fajú fák, bokrok szegélyezik, feltörve a hegyek gerincéig. Van ott akác, boróka, tölgy, dió, hárs, éger és még sorolhatnám. Ha tömören szeretném jellemezni, a természet – sok ezer között – egy csodálatos gyöngyszeme. Estefelé, szürkületkor, mielőtt leszáll az est, az éjszakai madarak még nem szólaltak meg, a nappaliak meg már elültek, még a csend is hallatja magát. A Hold még csak előkészíti ezüst festékét. Emlékszem, november volt, hűvös, már-már hideg őszi szél fújt. Amikor az egyre hosszabbra nyúlt fák árnyékában sétáltam. Hallgattam a csendet. Mert jó néha hallgatni a csendet. Mindenütt némaság, csak itt-ott hallani az álmukban egyet-egyet csippantó madarak hangját, a távolból roppanó száraz faág zaját, ami jelzi az elvonuló vad útját. Réveteg gondolataimból arra eszméltem, hogy fázom, hogy bensőmben is, itt belül a szív táján már nem is fázom, hanem fáj. És ez a fájdalom, valami ősi húrt pendített meg bennem. Az ősi húrt, a faj emlékezetét. A természet alázatos, mély tiszteletének tudatát, mely üzenetet rejt. Ember! Ne bánts! Menj, tedd a dolgod. És álmodj!… mert a szöcskék és pacsirták is álmodnak…

You may also like