696. szám Széppróza

Amnézia

By

– Adjuk el a fényképezőgépet!

– Már az emlékeimet is el akarod adni? – felelem. Hülyén néz rám. Értetlenül. Honnan is tudhatna a múltamról, az l961, ’62, ’63, ’64 és ’65-ös éveimről!

Kimegyek a bolhapiacra, szombat van, június 23-a, kora reggel. Kiviszem a Cornavin-órát, hatkor már kinn vagyok. Majd csak elcserélem valamire, ér vagy tizet.

A tangó tele van. Cigányok árulják értékeiket, tele reménnyel, de nem sokáig, mert egy hónap múlva, júliusban drótkerítéssel körül akarják zárni az egészet, ahelyett, hogy mobil vécéket telepítenének oda, és hagynák az embereket élni.

Meg-megállok, zsebembe mélyesztem kezem, „csere-bere fogadomra” utazom, megnézek egy laptopot, de nem lehet kipróbálni, mert nincs feltöltve az akku, verjék át a jó édes anyjukat! Nem engem. Ha nem lenne vacak, az akku fel lenne töltve és ki lehetne próbálni. Így nem kell. Egy darab műanyag.

Keringek jobbra-balra, meglátok egy bekötött Ország-Világot, 1963-’64-’65 és ’62, majd otthon átvizsgálom. Elő a Cornavin, kézbe a bekötött lapok. Az alacsony cigányember jót nevet a markába, de fő az, hogy én jó üzletet csináltam. Mert pont erre van szükségem. Mikor megkínoztak az idegosztályokon ’66 után, kiestek az emlékezetemből ezek az évek. Amnézia.

Jocóra rácsörgök, cérnametélt, olyan sovány, mint egy gebe, nem jön ki a kiskocsival a piacra, cipelhetem a könyveket egyedül, jó tíz kiló. Na azért az Almássy sarkára levánszorog, a nagyobbik kiskocsival, és hazavisszük az új szerzeményemet. Belökök három feketét, és belemélyedek az Ország-Világba, Jocó elvágja magát az ágyán, mostanában állandóan alszik, megint hányadán van.

Tegnapelőtt afrikai forróság volt, éjjel viharral, Jocóval lent sétáltunk az utcán, levittük a nagy sárga esernyőt, időnként behúzódtunk egy-egy kapu alá, még a sarki műszaki bolt is nyitva volt, Kiskálmánnal nézte a tulaj a bazi nagy tévét, háromdimenziós szemüveggel.

A Bástya után megvettük Jocó vodkaadagját, nekem kókuszos rudat. Jocóval egyébként 11 éve szűzi életet élünk, így volt köztünk a megállapodás.

Flórival, a másik suvickossal elkezdték a két szobás lakást festeni, addig jutottak, hogy én mázoltam ki a teddy-hengerrel a vécét, a többit elhalasztották szeptemberre, hiába: lassú munkához idő kell!

Jocó utolsó napjait járja, nem issza a tápszerét, az energia-italát, néha napján csipeget. Megvettem a Szécsit, most ezt játsszuk unos-untalan. Valaki mostanában hívogat a mobilomon, nem a „lihegős”, aki belelihegett a telefonomba, hanem valamilyen szerelmes polgár, aki valamit akar tőlem. De mit? Az idegorvosom nem lehet, mert annak megismerném a hangját. Na mindegy.

Andort, a buzit, megbüntették 16.ooo forintra, az ellenőr kettétépte a villamosjegyét, és hamisnak nyilvánította. A hülye a korpus deliktit, a bizonyítékot otthagyta, futhat a pénze után! Máig is ószerest játszik, kihordja a rongyokat a tangóra, pár száz forintért túlad rajtuk, nem sok haszonnal!

„Figyelj, haver!” – ahogyan HOFI szokta mondani, ez az amnézia aztán kacifántos dolog! Meg kell küzdened az emlékeiddel, ahogyan sorra jönnek fel a fejedben, van, amelyiktől szinte kinyúlsz! Rosszabb, mint egy nátha, amit még ma sem tudnak gyógyítani.

Segíteni senki nem tud, a küzdelem, a harc a tiéd! Van, amelyiket fel tudod dolgozni, van, amelyik továbbra is ott fészkel lényedben, halálos kórból gyógyulsz!

44 év után újra emlékezni kezdtem, de ez már a 66-os évet jellemzi, amikoris Kádár bácsi zártosztályán elektrosokkal „gyógyítottak”, nálam mellékhatás volt az amnézia. A lényege ennek a kezelésnek, „agymosásnak” más szóval, hogy megpróbálják törölni a fejből a kellemetlen dolgokat szabad utat engedve a végleges javulásnak, de kevesen gyógyulnak meg. Nekem sem volt sok esélyem, sokszor végleg lemondtam arról, hogy valaha normális leszek. Hála Istennek, az intelligenciámnak semmi baja nem volt, ez segített a kemény küzdelemben, amit az orvosokkal együtt vívtunk. Most hatvankilenc éves vagyok, három év alatt estem át ezen az időszakon, míg lassacskán kezdett visszatérni az emlékezetem. A szélmalomharcban Jocó, ez a hű társam, és barátom állt mellettem, aki szerette a „márványt”, ezért ült öt évet. Különben épületszobrász a szakmája.

Visszatérve az előzőekre, nem tudom Andris, a férjem hogyan élte át az 1961-től 1964-ig terjedő éveket, az biztos, hogy erősen megőszült, huszonegy éves fejjel száz évesnek nézett ki.

Egy picinyke szobában nyomorogtunk anyósoméknál, egy heverő és egy Jancsi-kályha fért be, később kaptunk egy szélesebb kanapét, azon jobban elfértünk. Egy picinyke szekrény kinyitott ajtójára tett Andris egy rajztáblát és azon tanult, mélyépítő szakon a levelező egyetemen, mert napközben dolgoztunk. Én elkezdtem a gimnáziumot, amit 1965-ben fejeztem be, leérettségiztem.

Az állandó terhességek, (három), és az egy vetélés erősen megviselték az idegeimet, úgyhogy olvasni, regényt, új írást nem nagyon tudtam, összefolytak előttem a betűk, állandóan a sírás környékezett. A nagyrabecsült ÉS sem érdekelt, túlságosan elfoglalt gyermekeim, magzataim elvesztése miatti fájdalom.

1965-ben az érettségi után (levelező) elég jó állapotba kerültem, de az otthoni körülményeim miatt elindultam egy lejtőn, ami egyenesen vezetett Kádár bácsi zárt osztályaira. Ott meg nem volt kecmec, sokkoltak embereket, ha kellett, ha nem. Őröket neveztek ki, nem tudom, hogy honnan, ezek jelentették, ha valaki nyugtalanabb volt, azt soron kívül megrázatták. Kéthetente jött egy nagyon aranyos férfi, aki filmeket vetített nekünk, ez volt a legcsodálatosabb azokban az években. Zöld szememből kihunyt a fény, megtörtem.

1967 januárjában jött valaki az életembe, aki kislányom apja lett, a hat év pihenő elég volt, hogy újra terhességet vállaljak, meg is született Zsuzsika, 1969 decemberében. Császárral, mert utolsó percekben nyakára tekeredett a köldökzsinór. Születésétől fogva ez a pici lány lett az életem értelme, amikor már okosabb lett, 4-5 éves korban, együtt nőttem vele, imádtuk egymást.

Sokszor maradtunk pici lányommal magunkra, mert második férjem Kaposvárra járt le dolgozni, a vidéki pótlék miatt, szerencsére az apró szobába anyáméknál megszülethetett, szűkösen voltunk a 2×4-es szobában, gyerekágy, rekamié, egy Zala szekrény, egy asztal. Slussz. Aztán semmi.

1972-ben anyám szerzett egy lakást, 50.000 forintot fizettünk le egy némbernek, hogy bejelentsen bennünket a Kazinczy utcai lakásba, napfényes volt, első emeleti, vécé, szoba, konyha. Fürdés a konyhai kicsi 5 literes gázbojlerről! Mégis külön voltunk szüleimtől. A szövetkezeti lakást később, öt év múlva lemondtuk, mert már nem volt pénzünk, ezt az ötvenet is innen-onnan szedtük össze, évekig adósok voltunk fűnek-fának.

Bent volt a tanácsnál a lakásigénylésünk, a k. a tanácsnál nem tudott mit csinálni, Zsuzsika tbc. gyanús volt, ki kellett nekünk utalnia a kéglit!!!

Férjem nem nagyon vett tudomást rólam, én a gyermekgondozási után dolgozni kezdtem, de nem sokáig, mert terhes lettem, de az ideggondozóban olyan gyógyszert adtak (Frenolon), hogy nem tarthattam meg a bébit. Abortusz, altatással, Péterfy S. utcai nőgyógyászaton. Nem volt jó a házasságunk, úgyhogy amikor megkaptuk a két szoba komfortos szép lakást a Blahánál, már kétfelé húztunk, 1979-ben beköltöztünk, 8o-ban meghalt az anyósom, férjem bumm összeroppant, nagyon anyás volt, és megcsalt. Előtte sem élt valami szűzi életet, vidéken több szeretője volt. 81-ben kidobtam, majd 88-ban, amikor Zsuzsika érettségizett, elváltunk. Egyedül maradtunk akkor már szép nagylányommal, aki barátjával Németországban kereste a jobb életet és a boldogságot. Végül tíz év után hazajöttek, pici lányom brüsszeli főiskolai diplomával a zsebében. Megdolgozott kint érte, mert öt évig cseléd volt.

1990-ben Júlia barátnőm, aki tehetségesen festett, öngyilkos lett, amit azóta sem tudok kiheverni. 1987 és 1992 között F. Marcival éltem, aki rendszeresen ivott.

Talán itt be is fejezhetném fárasztó életem történetét, de teljes gyógyulásomról még szó sem volt. Párszor előtte megjártam a nyílt idegosztályokat, Füredi professzor csodálatos kastélyát, és állandó javulást éreztem idegállapotomban. Végre értő kezekbe kerültem.

1999-ben egy fárasztó hat évi együttélés után valakivel, június 9-én jött életem legnagyobb szerelme, Jocó. Azóta több, mint húsz év telt el.

2005-ben megtörtént a csodák csodája, megszületett piciny kislány unokám. Apám jóval előtte, 1987-ben az elfekvőben meghalt, édesanyámat 2005-ben veszítettem el december 27-én. 82 éves volt.

Még öt évig kezelt dr. T. Zs. az ideggondozóban, akkor kerültem dr. V. I. kezei közé, aki könyörtelenül meggyógyított sajátos eszközeivel. Mélylélektan, meg egyéb kutyafüle.

Igazából csak három hete érzem jól magam, még most is sokszor keresek valamit, mert nem tudom, hogy egy perccel azelőtt hová tettem, de ezek csak utórezgések.

A tangón beszerzett Ország-Világgal talán kikerekedik a múltam, már csak a gyermekkoromat kellene felderítenem, de ez már nem olyan fontos.

Piciny unokám most ünnepelte márciusban a hetedik szülinapját, írni-olvasni tud, és imádjuk egymást.

Hát ez lett volna a mondandóm még ennek a világnak, mert már régen megbékéltem, hogy egyszer, előbb-vagy utóbb a többi ember sorsára kerülök, átutazok a másvilágra.

You may also like