692. szám Széppróza

Magdolna

By

Magdolna igazi szépasszony volt, de még annál is szebbé tette kedvessége. Még a szeme is mosolygott! Úgy volt vonzó, hogy először a kezét csókoltad volna meg, csak utána a száját! Egyik férfi vendége jellemezte így a vendéglőben, ahol felszolgált: „Nemes vad!”

Persze amúgy sem volt bölcs dolog udvarolni neki, mert a párja, János, jókötésű fickó volt, exbokszoló, jelenleg kidobóember. Ahogy magukat emlegette: a szépség és a szörnyeteg. A szépség megszelídítette a szörnyeteget, aki hazaérve elfelejtette a zűrös éjszakát, a balhékat, és elmerült Magdolna varázsában. Ilyenkor OTTHON volt! Még a hangszíne is megváltozott, ha a kedveséhez szólt!

Így teltek az évek, mosollyal, simogatással, olthatatlan vággyal, figyelmességgel, hétköznapi csodákkal. De semmi nem tart örökké. Ez a fránya élet mindig előjön valamivel, hogy felkavarja a boldogság tükörsima vizét. Váratlan, eszement dolgokkal jön elő, amik a fantáziánkat is ámulatba ejtik.

Magdolnát megkarmolta egy macska, amelyik olyan patkányt mart meg előtte, amelynek a vérében ott lapult az SLE betegség. Lupuszos lett. Ez bizony szörnyű autoimmun betegség.

Rohantak fűhöz-fához, mígnem a László Kórházban jó kezekbe kerültek.
Ezzel a betegséggel együtt szokott járni a zabolázhatatlan hízás, felpuffadás, de ez az asszony mindent megtett ellene, és megőrizte hibátlan alakját.
Sok kemény hónap következett. A kezelés is szenvedéssel járt, de Magdolna méltósággal tűrte, János pedig minden tőle telhetőt megtett érte. A jobb időszakokban csaknem úgy éltek, mint régebben, persze a visszaesés félelme Damoklész kardjaként lebegett felettük.

És a kard lecsapott! Újra kórház, újabb fájdalmas kezelés, új próbatétele a szeretetnek.

Azzal nem is volt hiba! De az orvos, aki Magdolnát kezelte, külföldre utazott egy konferenciára, és a helyettese elnézett egy tizedesvesszőt. Mit számíthat egy tizedesvessző? Pöttömnyi elnyújtott folt, ami épp csak, hogy jelen volt.

De jelen volt! Olyannyira, hogy csonkíthasson. Tízszeres dózis egy szerből, ami erre jó, de az ereket szűkíti. Feketedik a láb, őrjítő a fájdalom… Az asszony, aki mindent büszkén tűrt, könnyekkel áztatta arcát, mely párja kemény szívét is felolvasztotta. „Bár átvehetném a fájdalmadat!” – mondta János őszintén, de hasztalan.

Mire kiderült a hiba, késő volt. A sors rossz tréfája, hogy a férfi kapott valakitől egy szép, női jobb lábat mintázó öngyújtót, amit kedvesének ajándékozott. És a sors kérte érte az igazit! Magdolna jobb lábát térd alatt amputálták.

Ez már neki is sok volt. Összetört, mint gyönyörű porcelán, magába hullt, megtörte a fájdalom.

A csinos nő, aki után forgolódtak a férfiak, 38 évesen, virágzóan, elveszett a réten, ahol a sors ész nélkül kaszált. 38 évesen, 38 kilóra lefogyva, megfonnyadva, aszott lélekkel tért haza a kórházból. Kerekesszék várta otthon, de hazafelé és fel a lépcsőn a párja erős karjaiban utazott. Jánosnak elszorult a szíve. Eszébe jutott a pillanat, mikor először adta neki magát a hőn vágyott asszony, és új életüket összekötve vitte ölében a gyönyörű testet az ünnepi selyembe öltöztetett ágyba.

Az akkor oly csillogó szemek most fátyolosak voltak, a forrón parázsló gyönyörű arc sápadt, a csókra termett száj lefelé görbülő. És a test. Mintha nem is lenne súlya! Mintha üres lenne János keze. Alig merte feljebb emelni. Nehogy ellibbenjen a semmibe. És a hiányzó lábszár… Mintha az oly sokat számítana!

Ahogy gyengéden lehelyezte a drága terhet a kanapéra, csak annyit mondott: „Életem! Ennél rosszabb már nem jöhet!”

De úgy látszik, az ördög vagy a sors, vagy mit tudom én, melyik gonosz játékos, valóban nem alszik. Ahogy a megtört testet takaróval fedték a gondoskodó kezek, megszólalt a telefon. János vette fel: „Szevasz Ferikém! – Magdolna bátyja hívta őket. – Adom Magdit.”

Az asszony a füléhez emelte a készüléket, hallgatott, majd tágabbra nyílt a szeme, legörbült a szája, és sírni kezdett. János kérdő tekintetére csak ennyit mondott: „Anyu meghalt.” És kitört belőle a zokogás. Olyan fájdalommal, amelyben benne volt az utóbbi hónapok minden kínja, elfojtott bánata, ki nem mondott jajszava.

János csak nézte, próbálta a gombócot lenyelni, amelyet a torkában érzett, majd magához ölelte a szeretett síró arcot, és érezte a nedves forróságot, ahogy a fájdalom kiáramolt. Átvillant az agyán, mit is mondott az előbb: „Életem! Ennél rosszabb már nem jöhet.” Többé nem mondok ilyet.

Ez a csapás volt csak igazán övön aluli! Meg is lett a hatása! Magdolna szinte zombimódon ment a kezelésekre, tette, amit mondtak, de csak engedelmeskedve, nem akarattal. Furcsa volt őt így látni, hiszen mindig tudta, mit akar, és okosan tette a dolgát. Most meg csak úgy VAN.
Külön szobában aludt, és magára húzta a takarót, mikor a párja belépett. Ha fürdött, bezárta az ajtót, és még mosolya dobozának is eldugta kulcsát. Alig evett. Azt is csak nyammogva, nem válogatva.

János törte a fejét, hogyan kapja vissza régi kedvesét. Egy véletlen adta meg a megoldást. Műlábpróbán voltak, hogy végre újra járni tanulhasson a kedves, mikor egy jóképű fiatalember lépett Magdolnához, és útbaigazítást kért tőle. Jánosnál kipattant a szikra.

– Hé, kicsim! Ki volt ez a fickó?

– Nem tudom – hangzott a válasz. – Egy irodát keresett.

– Nana! Láttam, hogy nézett rád! Felfalt a szemével.

– Bolond vagy?! Mit akarna egy hervadástól? Itt ülök egy tolószékben!

– Attól még szép vagy és kívánatos!

– Te nem vagy normális, drágám – mondta Magdolna, de mosoly futott át az arcán.

„Az égi jel” – gondolta János, és folyamatosan féltékenykedni kezdett. És ez bevált! Kedvesében felébredt a nő! Kezdtek visszatérni a csodás domborulatok, tornázott, és egyre többet gyakorolt a műlábbal.

Egy este végkép megtört a jég.

– Édesem, megmosnád a hátam? – kiáltotta a női hang, mint régen oly gyakran, amiből persze általában nem csak hátmosás lett. János szíve nagyot dobbant, mert az operáció óta nem mert közeledni kedveséhez.

– Persze, édesem!

Meg-megtorpanva, de újra érezték egymás gyengédségét, vágyát, életük szerelvénye újra sínre állt.

Magdolna szemébe visszaköltözött a huncut mosoly, mely csak párjának járt, és a másikból, ami mindig ott ült az arcán, mindenki újra kapott. Rohamosan gyógyulni kezdett, és nadrágot viselve senki sem mondta már meg, hogy térd alatt valami nem az eredeti. Már nem kellett eljátszani a féltékenységet, újra megfordultak utána a férfiak. Újra vonzó nő volt, teljes életet élt.

Hogy miért meséltem erről? Nem másért, mint hogy levonjuk a tanulságot. Még a féltékenység is jó valamire, ha bölcsen használják, ha hozzásegíti az embert, hogy elhiggye, soha nem szabad feladni. Mindig van remény, főleg, ha vannak, akiknek fontosak vagyunk. Fogadjuk el a segítséget, mert a visszautasításával ellökjük magunktól a segítőt, akár meg is sebezhetjük ezzel, miközben magunkat is megfosztjuk a lehetőségtől. De a legfontosabb, hogy SOSE ADJUK FEL A REMÉNYT!


2020. december, harmadik díj

You may also like