Egy országról sokat elmond, hogy miként bánnak a legelesettebbekkel, a szegényekkel, a hajléktalanokkal, a betegekkel. Ismereteim szerint kormányunk nem jár élen egyikben sem. Kísérletek vannak a javításra, de átütő eredmény nincs.
Hozzávetőleg húsz éve tartok napi kapcsolatot hajléktalanokkal és az őket segítő emberekkel. A környezetemben élő hajléktalanok száma ez alatt az idő alatt eléggé változó volt, attól függően, hogy megengedték-e nekik a telektulajdonosok (magántulajdonban lévő telkekről van szó), hogy ott tartózkodjanak. Az évek alatt nagyon sok tapasztalatot szereztem, hogyan és miért kerültek ebbe a helyzetbe. Sokat tudok erről. Igaz, ezek a nehéz helyzetben lévő, fedél nélkül élő emberek ritkán mondanak önmagukról bármit is –, de ennyi idő alatt a sok-sok emberi probléma közepette mégis kibukik belőlük. S ez nem véletlen, hiszen közel kerültünk egymáshoz, a beszélgetések, támogatások, nehézségek megoldása révén. „Csövi anyó” lettem számukra.
A hajléktalanok – mint általában az emberek – nagyon különbözőek. Van közöttük, aki tisztálkodik, van, aki nem törődik önmagával. Van, aki könyvek, újságok tömegét olvassa, ill. olvasta el a fedél nélkül élése alatt. Van, ill. volt olyan hajléktalanom is, aki még olvasni is alig tudott. Az emberek egy résznek az jut eszébe a hajléktalanokról, hogy koszosak, büdösek, nem akarnak dolgozni, sokat dohányoznak és isznak.
Meggyőződésem, hogy ez a megközelítés felületes, van benne igazság, de ez az igazságnak csak egy oldala. Valahogy ki kell bírniuk a magányt, a szegénységet, a kiszolgáltatottságot. Hiszen ki vannak szolgáltatva az időjárásnak, embertársaiknak, de leginkább saját nyomorúságuknak. Javaslom azoknak, akik csupán negatív jelzőkkel illetik őket, hogy tessék kipróbálni így, ilyen körülmények között csak egyetlen éjszakát. Én ismerem az életüket – és talán gyáva vagyok –, de nem vállalnám az egy éjszakát sem.
Ezt a pár sort egy nagyon kedves hajléktalan emlékére írtam. Aki korrekt, figyelmes, megbízható ember volt. Sokat olvasott és nagyon szépen írta le értékes gondolatait. Rengeteget dohányzott, időnként kolduskodott (ahogyan a kéregetés tevékenységét nevezte), néha találkozott két fiával és most elment, meghalt.
Drága Mari! Remélem, hogy találkozunk valamikor, ott messze, ahol méltó módon lehet élni és meghalni.
Elfelejtettem megmondani neked életedben, talán most sem késő: Szeretlek.
