682. szám Széppróza

Lépcsők

By

A lépcsők ambivalens érzéseket keltenek a legtöbb emberben. Miért? Mert sokunk rühelli megmászni a fokokat, de kénytelenek vagyunk így eljutni bizonyos helyekre, vagy egyszerűen ez úton tudjuk belátni a messzeséget fentebbről.

A lépcsők ezen kívül hasonlatosak hozzánk: sokfélék. Némelyik veszélyes, korrigálásra szorul, mivel sérült; egyikük-másikuk kacifántosan ívelt, majdhogynem kiismerhetetlen, és akad, amelyik pont attól ijesztő, ahogy nyílegyenesen „elcsal” a kívánt célhoz. (Ugyan, megérte? Kérdezzük csalódottan).

Ritka a korlát nélküli – mi ugyanúgy telve sajátjainkkal – ami visszatart egy esetleges zuhanástól. A hidak szintén rendelkeznek komoly és kezdetleges megoldással erre a problémára, ellenben azok szélsőséges esetekben igencsak ingatagok lesznek.

Izzadunk és kínlódunk rajtuk, amint egymáson gyakorta (elnézést a frivol párhuzamért), viszont hálát érzünk, ha eljuttatnak a csúcsra.

A lépcsők élnek, rajtuk és bennük mohák, bogarak, milliónyi szimbiózis, alattuk hányatott sorsú embertársaink kuporognak. És a téli jegesedés a fő elégtételük velünk szemben, akik csupán szükséges rosszként tekintünk rájuk a hosszú, napsütéses, kimelegedett összeölelkezéseinkkor, kedveseinkkel.

2020. július, második díj

You may also like