682. szám Széppróza

Az aranyruha

By

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gonosz, gőgös asszony, annak volt egy édes és egy mostoha lánya. A saját lánya csúnya volt, buta és lusta, a mostohalánya viszont okos, szép és szorgalmas. Szépsége és okossága miatt a csúnya lány féltékeny volt rá, ezért, amikor csak tudta, bántotta. Anyja úgy tett, mintha nem venné észre a gonosz viselkedést, sőt, ha tehette, még ő is sértegette. Teltek az évek, a mostohalány egyre szebb és szebb lett, a csúnya lány pedig egyre rondább. Anyja mindenáron azt akarta, hogy gazdag legény vegye el a lányát, de bizony az egyikőjüknek sem kellett. Sokkal inkább kellett volna a mostohaleány, de azt nem adta, mert azt szerette volna, hogy egész életében szegény legyen és nélkülözzön, a saját lánya meg pompában, gazdagságban éljen vele együtt egy életen át.

Történt egyszer, hogy az asszonyságnak fülébe jutott az, hogy a királyfi feleséget keres, ezért minden egyes házba tiszteletét teszi, és amelyik lány megtetszik neki, feleségül kéri.

– Jaj, istenem, bárcsak az én lányomat választaná! – kiáltotta a mostoha. – Gyorsan szerezni kell neki valami különleges ruhát, amiben majd szépnek látszik – gondolta magában, mert bizony így, közönséges ruhában nem mondható valami szépségnek.

Híre ment a városban, hogy messze földön, tán még az üveghegyen is túl, lakik egy öregasszony, akinek van egy színtiszta aranyból készített ruhája, amit gyémántok díszítenek. Aki magára ölti, az olyan csodálatos lesz, hogy olyat még senki sem látott. Ezt a ruhát azonban ezidáig még senkinek sem sikerült megszereznie.

– Mindenáron meg kell szereznünk! Most azon nyomban elküldöm érte a mostohalányom, próbáljon ő szerencsét. Azt beszélik, az a hely túlontúl messze van, és az út odáig nagyon veszélyes. No de hátha szerencséje lesz ennek a lánynak, hiszen tudta ő nagyon jól, hogy talpraesett, és nagyon kitartó. Ha azonban útközben baja esik, nem fog sírni utána.

Másnap reggel a leány útra készen állt az ajtóban. Mostohája egy kis elemózsiát készített neki, azt egy batyuba kötötte és a vállára tette.

– Most menj isten hírével. Addig menj, míg meg nem találod azt a helyet, ahol az öregasszony lakik. De az arany ruha nélkül haza ne merj jönni, mert hátra kötöm a sarkadat! Ha nem tudod megszerezni, tovább ebben a házban nincs helyed, ezt jól vésd az eszedbe.

A szegény lány nagyon szomorú lett, mert hát hová menjen ő, ha ide nem jöhet vissza, földönfutó lesz, nem kell senkinek. Útnak indult azzal a hittel, hogy bármi áron is, de meg fogja szerezni azt a ruhát.

Ment, ment, mendegélt, mígnem nagyon elfáradt. Mire beesteledett, éppen beért egy faluba. A szabad ég alatt mégsem éjszakázhat, ezért találomra bekopogtatott az egyik házba. Kisvártatva megjelent az ajtóban egy öregember, akinek nagyon kedves arca volt, és a szemében volt valami különleges.

– Mi járatban vagy itt, lányom? – kérdezte kedvesen.

– Hosszú utat tettem meg idáig és még nagyon hosszú út áll előttem. Rám sötétedett, ezért nem merek tovább indulni. Befogadna engem ma éjszakára? – kérdezte kedvesen.

– Szíves örömest elszállásollak, és adok neked enni is, mert látom, nagyon gyenge vagy. Cserébe azonban még egy napot itt kell maradnod. Most azonban egyél és feküdj le aludni, reggel majd megmondom, mi lesz a dolgod.

A lány gyorsan teletömte a pocakját, és nem tellett abba néhány perc, már úgy horkolt, mint a mormota. Reggel korán ébredt, és nagyon vidám volt.

– Mit kell csinálnom, öregapám? – kérdezte.

– Előbb reggelizzél meg, majd aztán nekilátunk a szilvaszedésnek, és kifőzzük a lekvárt – felelte az öregember.

– Csak ennyit kell csinálnom? – kérdezte a lány nevetve. Hanem amikor meglátta, hogy mennyi szilvafa van, és az mind roskadásig tele, már nem is volt olyan jó kedve.

– Hiszen ezzel nem végzünk egy nap alatt sem. Nekem pedig sietnem kell azzal a ruhával, különben hátrakötik a sarkam.

– Addig pedig nem mehetsz el lányom, amíg készen nem leszünk. Megállapodtunk! – mondta szigorúan az öregember.

Nekifogtak a munkának, és olyan lendület volt mindkettőjükben, hogy késő estére már le is szedték az összes szilvát.

– Úgy látom, nagyon dolgos lány vagy, nem ijedsz meg a munkától. Mit szólsz hozzá, ha éjszaka kifőzzük azt a lekvárt, reggel pedig már útnak is indulhatsz.

– Jól van, nem bánom, az a lényeg, hogy mielőbb készen legyünk – felelte.
Neki is ültek a magozásnak, és feltűnően gyorsan végeztek. A szilvát egy hatalmas üstbe rakták, és az szép lassan rotyogni kezdett.

– Én most vigyázok rá egy ideig, addig te aludj egy kicsit. Ha elfáradtam, majd felkeltelek és leváltasz.

– De feltétlenül felkeltsen ám, öregapám! Nem szeretném, ha helyettem dolgozna. A lány azonban titokban nagyon örült ennek az ötletnek, mert bizony már olyan álmos volt, hogy majd leragadt a szeme. Most sem kellett ringatni, egy perc alatt el is aludt. Ezalatt az öregember kifőzte a lekvárt, és üvegbe is tette seperc alatt.

Reggel, amikor felébredt a lány, csak ámult és bámult, hogy már az összes üveg a polcokon sorakozik.

– Itt az ideje, hogy útnak indulj, lányom. Fizetségül fogd ezt a csizmát, és húzd fel a lábadra. Meglátod, hamarosan megérkezel az úticélodhoz. Adok még neked egy szájharmonikát, ha bajban leszel, nagy hasznát veheted.
A lány felhúzta a csizmát és elbúcsúzott az öregembertől. Amikor elindult és lépett egyet-kettőt, nem akart hinni a szemének. Akkorákat lépett, mint egy óriás.

– Ez biztosan egy varázscsizma! – gondolta magában. Mióta a lábamon van, nagyon nagy utat tettem meg igencsak rövid idő alatt.

Egyszer csak egy erdőhöz ért, amit nem tudott kikerülni, át kellett rajta vágnia. Az erdő óriási volt és nagyon félelmetesnek tűnt. Nem volt mit tenni azonban, csakis ezen keresztül jut el az üveghegyhez, amit még meg kell másznia, hogy megtalálja az öregasszony házát.

Már javában az erdőben járt, amikor furcsa hangokat hallott. Megállt, szétnézett, és hallgatózott, merről jönnek a hangok. A bozótosból egy szempillantás alatt előmászott egy hatalmas barnamedve. A másik pillanatban már támadásra készen, két hátsó lábán állt és ijesztő hangon üvölteni kezdett.

A lány összeszedte minden lélekjelenlétét és mozdulatlanul állt a medve előtt. Egyszer csak eszébe jutott a szájharmonika, amit ajándékba kapott. Gyorsan előkapta és elkezdett rajta játszani. A medve először megtorpant a csodálatos zene hallatán, majd elkezdett medvetáncot járni. A lány csak úgy fújta a harmonikát, a medve meg vidáman járta a táncát. Amikor már mindketten megunták, búcsút vettek egymástól. A medve visszakullogott a bozótosba, a lány pedig tovább folytatta útját.

Ahogy kiért az erdőből, már látta is az üveghegyeket. Minden nehézség nélkül átmászott rajta, és hamarosan meg is találta a házikót, melyen az a bizonyos öregasszony lakott.

Bekopogtatott az ablakon, és hamarosan meg is jelent egy száz év körüli öreg néni.

– Adjon isten, öreganyám! – köszöntötte bátran a leány.

– Isten hozott, leányom! Mi járatban vagy itt, ahol a madár sem jár? – kérdezte kedvesen.

A leány elmesélt mindent, töviről-hegyire. Az öreg néni figyelmesen hallgatta, majd így szólt.

– Csak azt az egyet nem értem, miért nem magadnak kéred azt az aranyruhát, hiszen olyan hosszú utat tettél meg érte.

– A mostohám a saját lányának szánja azt a ruhát, azt akarja, hogy a király feleségül vegye. Én hogy is gondolhatnék arra, hogy a király szemet vetne rám, hiszen olyan ágról szakadt vagyok.

Az öreg néni arcán kaján mosoly jelent meg, amikor átadta az aranyruhát.
A leány megköszönte, megölelte az anyókát, és már indult is hazafelé. Sietnie kellett, nehogy a király megelőzze őt. Útközben eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha felpróbálná ezt a csodálatos ruhát, de gyorsan ki is verte a fejéből. Nem, nem, ez nem az ő ruhája.

A csizma segítségével gyorsan hazaért. Otthon már nagyon várták, mert a király már nem messze járt az ő házuktól. A mostoha és lánya gyorsan kikapta a kezéből a dobozt, és kivették a csodálatos ruhát. A csúnya lány hamarjában bele is bújt, de az arany ruha közönséges ruhává változott rajta.

Nem akartak hinni a szemüknek, szitkozódtak mérgükben. Amikor a mostoha lánya levette a ruhát, ismét arannyá változott, amikor újból felvette, megint csak közönséges ruha volt. Nem értették, mi történik, ezért a mostohaanya így szólt a mostohaleányhoz.

– Nézzük csak, mi lehet a baj. Kapd fel gyorsan, had látom, rajtad milyen lesz.

A szegény leány boldogan felvette a ruhát, s amint belebújt, az úgy ragyogott rajta, hogy a gonosz mostoha és lánya szemét majd kisütötte. A király éppen ebben a pillanatban lépett be az ajtón, és amikor meglátta a lányt, elállt még a lélegzete is. Ilyen szépséget még soha életében nem látott. Ők ketten azon nyomban egymásba szerettek.

Hamarosan hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, és máig is élnek nagy boldogságban, ha meg nem haltak.

A sok gonoszság ellenére a jószívű leány nem hagyta magára mostoha anyját és testvérét. Megkérte a királyt, engedje meg, hogy ők is ott éljenek velük, életük végéig a palotában.

Itt a vége, fuss el véle.

2020. augusztus, harmadik díj

You may also like