Az éjjel a balassagyarmati Kenessey Kórház illetékese telefonált a szállónak, hogy Kaisinger Ferenc, a hajléktalanszálló lakója mára virradóra meghalt. Nem voltunk barátok, de ellenségek sem. Engem valamiért csípett, megkínált cigivel, ami itt a szállón hallatlan nagy dolog. A Doktor úr megszólítás helyett (ami kijár nekem a szállón, nem a négy diplomám, négy főiskolám és a doktorim miatt, hanem azért mert soha nem vesztettem reménytelen ügyeket se, ha a hajléktalanszálló valamelyik lakója meghívott jogi képviselőnek, ugyanis Magyarországon ehhez nem kell jogi képzettség, horribile dictu, nem kell hozzá jogi doktori), ezt a tényt több ügyész és ellenügyvéd azóta is keservesen bánja. Lazán a Tomikám elnevezést választotta, szóval így hívott engem, noha semmilyen jogi problémával nem fordult hozzám, mint más ágrólszakadt hajléktalan. Barátai sem voltak, s ő sem barátkozott, úgyhogy a Tomikám titulus mögött az emberi humánum szikrája pislogott fel segélykérőn. Menthetetlenül önsorsromboló típus volt.
Reggel a szállóról, mosdás és fürdés nélkül, csipásan elindult a szalai kocsma felé, és bekezdett. A legolcsóbb kannás bort itta, amelyet szerintem az ufók gyártanak, vagy a köztársasági elnök így írtja az ismerőseit, akiket reá testált a magyar kormány. Meg a hálás utókor.
Kaisinger nem evett, nem nézett tévét, nem barátkozott, mindig koldusszegény volt és mindenki utálta, a hét hét napjából legalább ötöt a helyi kórház detoxikálójában töltött. Ez csúcs a szállón, ezt nehezen lehet utolérni, netalán megszorítani. A bájos Anna, az intézményvezetőnk, föl is hívta a figyelmét arra, plénum előtt, hogy túlságosan is szorgalmasan dolgozik a tönkremeneteléért, de szófia beszéd volt ez vala. Foganatja nem volt. Reggel láttuk csak általában, ahogy imbolygó, csontsovány alakja elindult a hatkor nyitandó szalai kocsmába. A helyi járattal, cukortartalmú tabletta és az injekciós tűje nélkül, mert magát injekciózta és adagolta a gyógyszerét. Illetve nem adagolta, és hetente három alkalommal ezért vitte el a rohammentő.
Milyen könnyű meghalni, ha az ember szívósan dolgozik az ügyön, és milyen kevés nyomot hagy maga után ez a kóbor lélek, akinek ezúttal síron túli kézfogást küldök. Remélem, megkapja a mennyben!
2020. július, harmadik díj
