A haza, az utca,
mindennapom útja.
Az a szög, amiből
a világra látok.
Az ismert virágok.
A kutya, amint
tépi a láncot.
A szomszéd nesze,
barátom keze.
A téren a hinta,
amott az a nagy fa.
A fészkelő gerle.
A járda, ami hazahoz
a házba.
A kályha melege.
Kijelölt terem,
valóságom.
Ismerős nevek,
ismerős szemek.
Mindenki, aki jön
velem.
Az életem.
A kép és a keret.
Álmaim réme,
jövőm reménye.
Az a szó, hogy otthon.
Ahol reggel magyarul
köszönnek.
Egy kötél, ami halálomig
nem enged.
A zűrzavar, a por,
a hullámlovasok és
a nyomor.
A gazdagok gőgje,
a szegények temetője,
hazugságok a boltívek alatt,
a hit, ami foszlányokra szakadt,
a fiú, aki messzire szaladt.
Apró házak magánya,
áldozatok keresztje,
győztesek gonosz mosolya.
Minden mi szép,
és egy nép, aki sokszor ostoba.
A „balsors”, a „bölcső”, az Egmont nyitány,
A „Vörös Csepel”, és „mint a mókus fenn a fán”.
Apám, anyám, szülőhazám,
Ahol, majd egy hant eltakar,
és a kereszten ott áll egy név,
amiről látják, hogy magyar.
Likes
No Comments