Nitának szeretettel!
Létezik egy Angyal, valódi szárnyai is voltak, amíg nem történt meg vele az a különös eset, amiről röviden mesélni fogok most. Mesélni – így írom, mert furcsa fonákja az életnek, eképpen hihetőbb.
Angyalunk valahol ott fent élte megszokott életét, akárcsak többi társa, igaz, őt nem kötötték le azok a témák, amik a többieket; világképe merőben más volt. Így lassan egy távolabbi felhőcskére ült, majd még messzebbre. Nem is nagyon kérlelték, hogy térjen vissza, hiszen szótlan volt és, ha olykor mondott valamit, lekorholták érte. Szomorú lett és magányos.
Egy különösen szomorú és magányos napon döntő lépésre szánta el magát. Úgy határozott, hogy fejest ugrik felhőjéről a Földre, amiről eddig mindent hallott, csak jót nem. Már zuhanás közben érezte, itt baj lesz. Szakadoztak a szárnyai, egyre és egyre jobban adták meg magukat a légellenállásnak. Végül becsapódva a légkörbe, valami „puhaságba” érkezett, ami felhőszerűnek, de keményebbnek hatott, főleg februárban. Mivel a „puhaság” bizony hó volt.
Végignézett a testén. Tulajdonképpen semmi sem változott, csupán karok nőttek a szárnyai helyén, hosszú, finom ujjakkal végződve. Szerencsére, mivel az Angyalok testhőmérséklete melegebb az emberénél, így nem érezte a mínuszok repkedését. Körbenézett. Emberek kapkodták lábaikat sietősen hazafelé, az otthon melegébe. Ekkor megütötte fülét egy gonosz, lenéző hang:
– Dögöljetek meg a fagyban, piszkos részegek, illetek is ti egymáshoz! – és az asszony undorodva továbbállt.
Elgondolkodott: „Dögöljetek meg? Hát van itt még valaki rajtam kívül?” Újra körbenézett. Félig hóval belepett férfit pillantott meg, feküdt. Alig fedte ruha, de ez a tény látszólag cseppet sem zavarta. Furcsa illat áradt körötte. Közelebb hajolt és tenyerébe vette az arcát. Jéghideget érzett, viszont a meleg érintésre a férfi kinyitotta szemeit.
– Szociális munkás? – kérdezte rekedten. – Csak egy takarót, ha akad még, megköszönném! Tudom, ittam, és nincs „de” sem, fáradt vagyok már a magyarázkodáshoz.
Az Angyal hallgatta. Most mi a csudát mondjon? Az igazat.
– Egy Angyal vagyok, odafentről. Sajnos nincs takaróm és fogalmam sincs, ki az a szociális munkás.
– Marha jó, te is beszívtál alaposan. Inkább hagytál volna megfagyni!
– Szeretni jöttem. A szeretet soha nem engedheti el a bajban lévő kezét! – így az Angyal.
– Legalább húzódjunk be egy kapualjba, tetves hideg van! – mondta a férfi, akinek még fogalma sem volt róla, kivel diskurál.
– Igazán nincs ellenemre a kapualj, de ha rám hallgatsz, melegben leszel és jóllakhatsz kedvedre. Sovány vagy, látom.
– A szálló felejtős. Különben is, be vagyok állva és késő este van – felelt a férfi, sóhajtott és behunyva szemeit átkozni kezdte magában az életét.
Hirtelen eltűnt róla a szakadt gönc, melegség vette körül és asztalnál – jól megrakott asztalnál – ülve találta magát, szemben az Angyallal.
– Del… – folytatta volna, mire félbeszakították.
– Nem delírium… Utánaolvastam, amíg aludtál. Tudom, mi az, amit itt látsz, valóság. Odafent csak üldögéltem a felhőmön, megfagytál volna, minden bizonnyal. Ne szólj, kérlek, még semmit! A jót is meg kell szokni, tanulni, akárcsak a rosszat! Kicsi ház, de takaros, meleg járja át és étel is jut elég. Jó lenne, ha maradhatnék, mert olvastam a szívedben, és szép érzésekkel van teli. De ha úgy akarod, elmegyek innen is.
A férfi dörzsölgette szemeit, kezeit fürkészte, melyek egyáltalán nem remegtek, a feje sem sajgott. Végül ennyit tudott kipréselni magából:
– Te emeltél fel és azt mondod, én döntök? Bolond Angyal!
Kimondta.
2017. január, 1. díj
