Tíz év múlva…
Épp ma reggel dúdolgattam ezt a Cseh Tamás-Bereményi Géza örökbecsűt mosókonyháról, szükséglakásról, amikor aztán bevillant: talán pont ma van 10 éve, hogy beleszerettem a szakmába. Írhatnám úgy is, hogy tíz éve dolgozom a hajléktalan-ellátásban, persze, de ez valahogy nem adja vissza a valót, azt a fajta kötődést, ami ezzel jár. Azt tudom, hogy május volt és borzasztó hideg ennek ellenére, épp, mint most, amikor ezt írom. Van egy facsonk a panelünk mögött, azt akkor csavarta ki a szél, a törzset elvitték ágastól-bogastúl a szakemberek, de a gyökerek valamiért maradtak. Azóta már újból megtelt élettel, komplett kis flóra-fauna keletkezett körülötte, én meg ha ránézek boltba menet, mindig megállapítom, hogy jé, bedolgozódik az elmúlás a születésbe, táplálja az újat az, aki elveszett a viharban. Kicsit olyan halhatatlanság érzésem lesz ettől a csonktól. Nem lenne most ott moha és bogármenedék, ha annak idején egy szél nem dönti ki a biztosnak hitt fát és nem értelmezi újra az életet.
Hát a szociális munka épp ilyen nekem. A családunkban érdekes hagyománya van a pályaválasztásnak. A harmadik generáció vagyok, akinek a sors elég direkt módon adta a tudtára, mi is legyen az irány.
Múltkor már említettem Nagyapómat, aki orvos volt. 16 évesen munkaszolgálatos lett, az egyik lebombázott hidat építtették velük újra. A felügyeletükkel megbízott, velük egykorú, Alföldről felrendelt fiú beleesett a Dunába, de nem tudott úszni. Nagyapám – aki a háború előtt cserkész volt és remek úszó – gondolkodás nélkül utána ugrott és kihúzta a vízből.
– Nesze kis zsidó, köszönöm, hogy megmentetted az életemet. – Így szólt a megmentett és odaadta neki az uzsonnáját.
Akkor eldöntötte, hogy életeket akar menteni. Így lett aztán orvos. Akkor, ott a Duna partján, gyakorlatilag az ellenség életét mentve rájött, hogy az élet szent és ő azt akarja szolgálni. Így is tett 50 éven át.
Édesanyám 15 évesen súlyos beteg lett, kullancs által okozott agyhártyagyulladása volt. Nagyon sokáig tartott – a hála Istennek szövődmény nélküli – felépülése és volt bizony úgy, hogy késélen táncolt az élete. Ő mindvégig hitt abban, hogy felépül, nem így az egyik nővér, aki kíméletlenül közölte vele, meg fog halni, ne reménykedjen. (Mindemellett sajnálatát fejezte ki, hogy édesanyám elveszíti az aranyszínű, derékig érő haját.) Anyukám elhatározta, hogy túléli és ápolónő lesz, de pontosan az ellenkezője majd ennek a nővérnek. Így történt. A mai napi ápolónő egy intenzív osztályon, lassan 40 éve. Semmit nem veszített a hitéből, miszerint mindenki élete szent, függetlenül attól, hova és milyen körülmények közé született.
Jöttem én a sorban. Énekesnőnek készültem, eszembe nem jutott más hivatás, tehetségesnek is tartottak. Aztán jött egy nehéz kamaszkor, jól kitolódva. Sosem voltam hajléktalan a szó klasszikus értelmében, de ez nem rajtam múlt a legtöbb esetben. Olyan megtartó közegem volt, hogy valahogy mindig tudtam hol aludni, de talajvesztett voltam, nem szépítem. Nem volt könnyű időszak, bizony mosókonyhákban, szükséglakásokban. De akkor eltökéltem, hogy ha én ezt túlélem, visszaforgatom a sok kapott jót és én is a segítő oldalon leszek.
Így lett ez is. 10 éve már. Nem bántam meg, hogy hallgattam a sorsra, bár nyilvánvaló, hogy az ember ezt a szakmát nem az anyagi és társadalmi megbecsültségért csinálja, hisz ezekből van a legkevesebb. De csodálatos pillanatokat is tartogat, remek embereket, függetlenül attól, hogy a segített vagy a segítő oldalát erősítik. Ki kellett dőlnie annak a fának, hogy fájdalmak árán ugyan, de jöjjön az újfajta élet.
Én azt kívánom Önöknek, hogy most is és 10 év múlva is az a dal legyen az életük, ami tele van szépséggel és harmóniával, függetlenül attól, hogy most mindannyian megint átélünk egy krízist. Az élet most is győzni fog.
Nuszer Mirjam Johanna
Fedél Nélkül 2020. május 21.
