654. szám Széppróza

A Rózsabokor Lovagjai 1.

By

Építettek az erdő kellős közepén egy óvodát. Kicsi volt ám az az erdőcske, csupán kétezer lépés hosszú, és ezer méter széles, éppen ezért az ovi is pici lett, nem akartak túl sok fát kivágni a kedvéért. Illetve, az első tervezet szerint sokkal nagyobb lett volna, ám a tervező mérnök dolgozószobáját megszállták a rigók, cinegék, szarkák, meg a dolmányos varjak. És a legöregebb varjú, aki már több mint száz évet élt, csőrével a mérnök számítógépének klaviatúráján bepötyögte az erdő őslakósainak tiltakozását a fák tömeges legyilkolása ellen. Igen szépen volt az megfogalmazva. Utóiratként félre nem érthető módon súlyos fenyegetés lett begépelve a kemény madárcsőr által. Szörnyen kemény, hogy azt ne mondjam, vad, halálos fenyegetés.

A tervező megszeppent. Azt javasolta, hogy kisebbre építik azt az épületet, az egész projekt fele akkora helyet foglal majd el, mint eredetileg tervezték. A madársereg oda telepedett a monitor elé, tanulmányozták az ajánlatot. Megvitatták, aztán elvetették, mondván, illetve az öreg varjú csőre által bepötyögvén a gépbe, még így is túl sok fának kell meghalnia, ezt ők nem fogadhatják el. Alkudozni kezdtek, végül megegyeztek. Így történt, hogy az ovi végül is egészen picire sikeredett. Viszont sok száz fa megmenekült a haláltól.

Maga az épület még valahogy, ha szűken is elég nagyra épült hatvan gyerek számára, csakhogy udvarnak már nem jutott hely. Tanakodtak az óvónénik, hová vigyék a lurkókat, ahol önfeledten futkározhatnak, játszhatnak, hancúrozhatnak. Végül a legfiatalabbnak jutott eszébe a kézenfekvő megoldás. Pont neki, aki alig fél éve került faluról a városba.

A kiserdő két rövidebb oldalán kertes házak álltak. Az egyik hosszú oldalán kezdődött a város sűrűje egy bazi nagy lakóteleppel, öt-tízemeletes házakkal. Viszont a túlsó oldalon hatalmas rét terpeszkedett, egészen a város határáig, csaknem három kilométer szélesen. Ott ugyan tehéncsorda legelészett nap, mint nap, ám oly sok hely volt, hogy még őzikék is oda jártak időnként. Sőt, még vadcocák is néha, kondába verődve, csíkos hátú ugri-bugri malacaik rendszerint visítozva kergetőztek, fogócskát játszottak a maguk módján. És még vadnyulak is futkároztak azon a mezőn, ők ott is laktak fű alá épített, akarom mondani, földbe fúrt lakásaikban.

Senki sem bántja a másikat, békésen megférnek egymással. Van ott hely bőven a gyerkőcök számára is. Biztosan nem emel kifogást ellenük sem az őzbak, sem a vadkan, sem pedig valamelyik kan nyuszi. A tehenek meg aztán végképp nem.

Tehát az óvónők minden nap kiterelték az óvódásokat a fűre, ki-ki a maga csoportját szemmel tartva. A gyerekeknek a lelkére kötötték, száz méternél messzebbre senki se merészkedjen. Ki is jelölték a határt, pálcákat szúrtak a földbe, melyek tetején színes zászlócskákat lobogtatott a szelíd szellő.

A gyerkőcök persze roppant örültek ennek a százlépésnyi, selymes fűvel megáldott szabadságnak. Természetesen a tarka lobogócskákkal jelzet határvonalat is tiszteletben tartották. Naná! Majd bolondok lettek volna kockára tenni azt a paradicsomi állapotot. Hű, mi mindent lehetett azon az apró mezei virágokkal teleszórt százszor száz méteres területen csinálni! Kezdve a bogarak szemlélésétől, a madarak röptének figyelésén, füttyögésük utánzásán át, meg a különböző labdajátékok, fogócska, versenyfutáson át, egészen a birkózásig.

Szóval, mindenki megtalálhatta a maga kedvtelését. Mert, bár voltak kötelező közös foglalkozások is, éneklés, táncolás, torna, meg mondókatanulás, az idő túlnyomó részében azonban mindenki szabadon tehette azt, amit éppen akart. Élvezték a jó levegőt, akár a legelőre kicsapott kiscsikók. Ez volt ám az aranyélet. Barátságok szövődtek, kisebb, nagyobb csoportok, klikkek alakultak. Aki focizni szeretett, az természetesen olyanokkal haverkodott, akik szintén nagyon szívesen rúgták a bőrt. Aki fogózni szeretett, az a fogócskázókhoz csatlakozott. Akadtak olyanok is, akik hol ide, hol oda csapódtak, nem találták helyüket egyik csapatban sem, vagy talán unták mindig ugyanazt csinálni.

Volt azonban egy négyes fogat, ők mindjárt az első napon egymásra találtak, és hűségesen ki is tartottak egymás mellett. Ez, bizony, becsülendő dolog. Az viszont már kevésbé szép, sőt, talán kifejezetten csúnya dolog, hogy soha senkit sem engedtek maguk közé. Igaz, ezt talán, talán kényszerűségből tették. Kezdetben legalábbis. Később azonban, amikor már tekintélyt szereztek maguknak a többiek előtt, zárkózottságuk gőgös különállásnak tűnt.

Kezdetben csúfolták őket a többiek, mert semmiféle csapatjátékban nem vettek részt, sem a foci, sem a méta, sem a versenyfutás nem érdekelte őket. Félre vonultak a terület legtávolabbi sarkában lévő rózsabokor alá, ahol éppen csak elfértek egymás mellett gubbasztva, és mindenféle fantasztikus, a többiek szerint hihetetlen, zagyva történeteket meséltek egymásnak. A kötelező foglalkozásokon természetesen részt vettek, és azokon ők bizonyultak minden alkalommal a legügyesebbnek, a legokosabbnak, a legravaszabbnak. Ezzel tekintélyt szereztek maguknak épp úgy a többi gyerek, mint az óvónők szemében. Akkor már többen is szerettek volna csatlakozni kicsiny csapatukhoz, de ők azt a feltételt szabták, hogy három órán keresztül kell érdekfeszítő, sőt, lenyűgöző történeteket mesélnie annak, aki hozzájuk szeretne tartózni. Hát, ez senkinek sem sikerült. Legtöbben csupán tíz-húszpercnyi érdekes mesét tudtak mondani. A csúcs harminckét minutum volt. Ez, ugyebár, édeskevés.

Maradtak tehát négyen. Mígnem, egyszer furcsa dolog történt. Délelőtt, miután a kötelező foglalkozás véget ért, és a hatvan gyerek szétszóródott, ők elindultak székhelyük felé, amit Rózsabokorvárnak kereszteltek el, míg magukat a Rózsabokor Lovagjainak nyilvánították. Annak ellenére, hogy ketten közülük nőneműek, azaz lányok voltak. Nos, aznap meglepő dolgot tapasztaltak. Nevezetesen azt, hogy a rózsabokorban szörnyen horkolva ott aludt subájába burkolózva a tehéncsorda pásztora. Meghökkenve állták körül. Látásból már ismerték ezt a nagyhajú, nagyszakállú öregembert, mert a csordát néha egészen közel legeltette. A gyerekek füves játszóterétől alig pár ölnyire. Két komondorát vezényelte, akik engedelmesen terelték vissza azokat a szarvasmarhákat, akik túlságosan eltávolodtak a többiektől. Az öreg pásztor sosem szólt emberfiához, ha köszöntek neki, ő széles karimájú kalapját csöppnyit megemelve fogadta a köszöntést.

Ám most ott horkolt a pásztor a tüskés rózsatövek között, az illatozó, virító rózsák alatt. Ez hallatlan szemtelenség. Hogy jön ez ahhoz!? Hogy merészelt betolakodni ide. Egymásra néztek, és mintha csak vezényszóra tennék, egyszerre kiáltották: hé, ébresztő fel, felkelni, felkelni! Az öreg fürgén felpattant, ki hitte volna, hogy ilyen ruganyos. Megdörzsölte szemeit, közben végigmustrálta őket. Na, mi van, bikficek, kérdezte nevetve. Az van, válaszolták kórusban, hogy ez a mi várunk, Rózsabokorvár a miénk, maga pedig engedély nélkül behatolt ide. Sőt, még le is feküdt, elaludt. Még horkolt is, de még milyen hangosan horkolt, pfuj. Senki sem volt itt, kitől kérhettem volna engedélyt, vonogatta a vállát sután az öreg. Hát, ez igaz. Most mi legyen? Tanácstalanul bámultak egymásra. Végül Kinga, mint valami ősnemes királynő, szigorúan, fenségesen azt mondta, fizesse meg a szállás díját. Jól van, mennyivel tartozóm, kérdezte a pásztor mosolyogva. A srácok kuncogni kezdtek, sejtették, mit fog követelni Kinga. Nos, mivel tartozom, kérdezte az öreg megint. Tizenegy mesével, csattant a válasz, mint karikás ostor a csikósok kezében.

Nos, a tehenek s bikák őre meghökkent. Aztán elnevette magát. Tizenegy mesével! Rendben van, el is kezdem törleszteni a tartozásomat, mégpedig most rögtön. Üljünk le, elférünk itt, ebben a szép Rózsabokorvárban mindannyian, ha egy kicsit összehúzzuk magunkat. Levette széles karimájú kalapját, felnézett az égre. De szép kék az ég, rikkantotta. Visszatette tökfedőjét és elkezdte az első mesét, lágy bariton hangján.

(Folytatás a jövő hónapban. Az utolsó mese tizenegy hónap múlva esedékes. Habár, előfordulhat, hogy előbb lerója tartozását a pásztor, ha néha egyszerre kettőt mesél. Majd meglátjuk. Jó szórakozást.)

2019. április, mese/kamasznovella kategória, első díj

You may also like