az álmom néha magához kéret,
a száműzött remény érvei jók,
az ösztönöknek szép elégtétel,
a kikötőt felejtő búvárhajók
mázsás hitének dől be a rítus,
levét ereszti, ha szorít a prés,
ujjbegy ha néha porba is rajzol,
átmenet lesz, nem megérkezés
koldus zsebében ott lesz a holnap,
miközben gyötri a penészes múlt,
virrasztott szemnek hideg a reggel
árnyékot látott, hát utánanyúlt
megszokást féltő voltaképp ember
törékenységét védi a csend,
homokba ásott fejjel nem hallja
a vétkező múltat mi jelent teremt
kőpadlón koccan az üres pohár,
tompa magány, ha alámerül,
itt hagyott mondat ránt le a mélybe,
s a kobalt-kék éjben ellenszegül
a nyugalom csikkjét tapossa más is,
parazsát veszti az élet megint,
fekszik a földön a kidobott lélek,
káromkodik egyet, s megint beint
kidobott paplan, zacskó a zoknin
kartonra feküdt újra az est
rongyos felhők alatt a város
koldus a lélek, koldus a test
