Deprecated: Unparenthesized `a ? b : c ? d : e` is deprecated. Use either `(a ? b : c) ? d : e` or `a ? b : (c ? d : e)` in /home/menhelyh/public_html/fedelnelkul.hu/wp-content/plugins/js_composer/include/classes/editors/class-vc-frontend-editor.php on line 644

Deprecated: The each() function is deprecated. This message will be suppressed on further calls in /home/menhelyh/public_html/fedelnelkul.hu/wp-content/plugins/js_composer/include/classes/core/class-vc-mapper.php on line 111
A Rózsabokor lovagjai 10. – Fedélnélkül
670. szám Széppróza

A Rózsabokor lovagjai 10.

By

A kilencedik mese napjának reggelén sokáig kétségesnek tűnt, ki lehet-e menni a mezőre, mert lógott az eső lába. Kilenc órakor azonban a felhők durcásan elvonultak kelet felé. No, nem éppen sietve, de megindultak. Fél tízkor már sütött az áldott napocska. A mesemondó gulyás ezúttal is levette kalapját, belenézett, aztán fel az égre, újra fejébe nyomta a kopott tökfödőt, és mesélni kezdett.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény legény. Hát, ez bizony olyan szegény volt, mint a templom egere. Vagy talán még annál is szegényebb.

Egy verőfényes szép napon, miután bejárt három falut korgó gyomorral, ám hasztalan, mert sehol sem fogadták fel napszámosnak, leült gondolkodni rozoga kunyhója küszöbére. Azon törte buksi kobakját, mi tévő legyen. Legszívesebben fölakasztotta volna magát, de sajnos még kötele sem volt. Koldulni pedig semmiképpen sem akart, ahhoz túlságosan büszke természetet örökölt szintén szegény, de szintén büszke jóapjától. „Mese nincs – gondolta –, világgá kell menni. Méghozzá iziben. Semmi értelme várakozni, lopni a napot korgó gyomorral.” Felcihelődött tehát, és útnak indult. Egyetlen vagyonát, üres tarisznyáját nyakába akasztotta, szerzett egy jókora husángot, és ment kifele a faluból. Ahogy lépkedett nagy búsan, szembetalálkozott a pappal.

– Hát te, Szegényházi Szabolcs fiam –így hívták a legényt –, hová mész ezzel a hatalmas nagy husánggal? Tán csak nem akarsz beállni haramiának?

– Dehogy akarok haramia lenni! Én csak megyek eléfelé.

– Az meg merre van?

– Hát arra, amerre az orrom mutat.

– Aztán jó irányt mutat-e az orrod, te legény?

– Remélem! Mert ha nem, akkor sosem találok oda. Akkor kénytelen leszek beleölni magamat a Dunába. Vagy a Tiszába. Amelyik éppen közelebb esik.

– Hát csak menj fiam Isten hírével, de gyere velem előbb! Adok neked útravalót.

Miután a pap adott neki kenyeret, egy egész sódart, meg három fej hagymát, folytatta az útját. Odaért a bíró háza elé. A bíró felesége éppen kint állt a kapuban trécselni a tanítónéval. Megszólította a legényt.

– Hová, hová, Szegényházi Szabolcska?

– Én biz’ megyek az orrom után, egyenesen eléfelé.

– Aztán messze van-e az az eléfelé?

– Ajaj, de még milyen messze!

– Várj pár percet, összekészítek neked némi útravalót.

– Várj meg engem is, hazaszaladok, hozok neked én is elemózsiát – kiáltott a tanítóné.

A bíró felesége hátizsákban fehér cipót, finom félkilónyi sülthúst, egy lezárt ibrikben lencselevest, nagy zacskóban tepertőt, azonkívül uborkát, paprikát, paradicsomot, kis korsóban bort adott. A másik asszony általvetőben szalonnát, kolbászt, barna kenyeret (mert az sokáig eláll), és tíz darab almát hozott. Aztán sok-sok szerencsekívánsággal továbbküldték. Villámgyorsan híre ment, hogy Szegényházi Szabolcs, az éhenkórász napszámos nagy fába vágta a fejszét, elindult az orra után megkeresni eléfelét.

Mire a falu szélére ért, ahol a kovács lakott, s ahol a kovácsműhely is volt, már roskadozott a sok zsák, tarisznya, szatyor és általvető alatt. Alig várta, hogy végre elérjen az erdő szélére, ahol a bokrok között ehet, pihenhet. Igen ám, de a kovács háza előtt várta már a ház asszonya egy zsák krumplival, meg egy hatalmas zacskó liszttel. A mi szegénylegényünk visszautasította az adományt, mivel elvinni semmiképpen sem tudta volna. Erre a kovács neje visítani kezdett, hogy ő bizony van olyan jó háziasszony, mint bármelyik a faluban, sőt, még különb is a többinél. Ő bizony nem éli túl azt a szörnyű szégyent, hogy éppen tőle ne fogadjanak el semmit. A nagy sivalkodásra előjött a kovács. Mikor látta, miről van szó, hátrament a kocsiszínbe, és egy kordéval tért vissza, amit a legénynek adott.

Szegényházi Szabolcs, a szegénylegény megkönnyebbülve pakolta a kordéra a rengeteg holmit, persze a zsák krumplit és a nagy zacskó lisztet is elfogadta immáron. Mihelyt az erdő szélére ért, letelepedett, falatozott, pihent. Közben azon morfondírozott, miként lehetne a szerencse üstökét minél hosszabb ideig a markában tartania. Az nyilvánvalónak tűnt, néhány napig nem mehet haza. Éjszaka, suttyomban esetleg, de napközben semmiképp. No de, mit lehetne csinálni estig? Sokáig töprengett, míg végül jó ötlete támadt, örömében nagyot rikkantott: „Ez az, ezt kell tennem!”
Felkerekedett, szépen, komótosan a szomszéd faluba ment. Ott persze mindenki megbámulta az idegen legényt, aki púposan megpakolt kordét tol maga előtt. Mire a falu bírájának háza elé ért, kíváncsi gyerekhad kísérte. A bíró kint állt a kerítés előtt, házanépe pedig belülről kukucskált kifelé.

– Hé, atyafi – szólította meg vándorunkat –, hogy hívnak, honnan jössz, hová tartasz?

– Felfedező Ferenc a becsületes nevem – füllentette Szabolcs –, addig mentem az orrom után, míg végül felfedeztem eléfelét. Most pedig hazafelé tartok.

– Felfedezted eléfelét?!

– De fel ám! Onnan jövök éppen.

– Aztán miféle hely az az eléfelé?

– Ó, az igazán csudálatos vidék ám. Ott kolbászból van a kerítés, a fákon fehér cipó, meg sódar, meg sültkacsa terem, a patakban jóféle borocska csobog. Olyan bokrok nőnek ott, melyek nem levelet hajtanak, hanem méretre szabott ingek, nadrágok vannak a gallyakon: egyszerűen letépi az ember, aztán máris magára öltheti. A tehenek lábán csizma nő, csak le kell fejteni onnan. Minden hónapban minden tehén lábán új csizma nő.

– Hű, a rézangyalát! Oda kéne költözni.

– Azt nem lehet. Senki sem költözhet oda. Csak azok lakhatnak ott, akik oda születtek. Ám azt senki, semmi sem tiltja, hogy az emberfia időnként odalátogasson.

– Magyarázd el nekem, hogy lehet oda­jutni!

– Nem tehetem, nagyuram, fogadalmat tettem, senkinek sem árulom el, miként lehet odamenni. De ha nagyon akarod, egy lóért cserében elviszlek magammal legközelebb. Kevéske furfanggal egészen biztos oda tudlak csempészni. Isten bizony! Két nap múlva megyek megint, de másik úton. Add ide a lovat, és két nap múlva hajnalban legyél a Hiszekmindent völgyben, a Szamárvagy nevű patak hídjánál.

Miután megkapta a pacit, befogta a kordé elé, felült a hátára és tovaporoszkált a város felé. Amikor beért a szép, emeletes házak közé, megkereste a legjobb fogadót, és szállást vett ki. Éppen ott lakott átutazóban egy gazdag özvegyasszony. Ezzel összeismerkedett a szegény, ám jókiállású, jóvágású fiatal szegénylegény. Addig-addig kurizált neki, míg a nő teljesen beléhabarodott. Megegyeztek, azontúl mindig együtt maradnak, együtt utazgatnak.

A mi szerencsefi Szabolcsunk azt füllentette, előbb el kell vinnie azt a sok holmit, ami a kordéján van, egy szegény, hetvenhét éves öregasszonynak, aki egyedül tengődik két faluval odébb. A gazdag özvegy hitt neki, még pénzt is adott, és megesküdött, várni fogja hűségesen az ő nagy szerelmét, Szegényházi Szabolcsot, míg az vissza nem tér. Azóta is várja, mert a mi hősünk sohasem tért vissza, hanem hazament, otthon is maradt. Vásárolt egy kis földet, a maga ura lett. Még családot is alapított.

És boldogan éltek a feleségével, míg meg nem haltak. Itt a vége, fussatok el előle.

2019. november, mese kategória,
második díj

You may also like


Notice: ob_end_flush(): failed to send buffer of zlib output compression (0) in /home/menhelyh/public_html/fedelnelkul.hu/wp-includes/functions.php on line 4556