(Elizabethnek szeretettel!)
Újra útkereszteződéshez értél,
Csak állsz némán, két szétágazó ösvény előtt,
A bokrok, a fák, a madarak, a felhők
Sem súgják meg, merre tovább?
Magadnak magadért döntened nehéz,
Amikor parancsol a logika,
Lelked viszont simogatást kívánna.
Ezért toporogsz bizalmatlanul,
Mivel feszélyez a messzeség,
És eltűnve az ég alatt,
Lassan búcsút int a Nap,
Válladra hullva a feketeség.
Valami húz ide is-oda is,
Mindkét út látszatra ugyanolyan,
Mert kemény vagy, lágy, odaadó, ha kell,
De végül eszedbe vág:
Bármelyik ösvénynek is indulsz neki,
Újabb aprócska elágazásokhoz kötsz ki,
S már sosem találhatsz vissza oda,
Hol batyudat válladra vetted.
Lesznek, kik mondják innen –
Belebuksz!
Lesznek, kik morogják onnan –
Belebuksz!
És esetlenül elhúzod a szád,
Legyints! Hidd el, mész tovább!
Érzed Te is, a drága idő megérett,
Tüskékbe akadva folyhat tova véred.
Átvágva buktatókon,
Talán észre sem véve viseltes öltözéked,
Gondolatokkal telt, korgó elméd, görbe botodat.
De sohase feledd: erősíti lépteid
Az áldott öntudat.
Egyre menetelsz, keresve a boldogságot,
Melyet a sors előtted megcsillantott,
De tudod, mit mondok néked, Barátom?
Igaz ember maradsz,
Ha rátalálsz, ha nem,
Mintsem,
Fennakadnál valamely faágon…
